Mindenkinek más jut eszébe a lovag szó hallatán

Mások a lovag szó hallatán nem a katonai, hanem a lelki erényekre, a nők, árvák és az elesettek védelmezésére, egy sajátos becsületkódex betartására teszik a hangsúlyt. Nem véletlen, hogy innen ered a lovagiasság szavunk.

Nekünk, magyaroknak Szent László király az „Isten atlétája”, a lovagi eszmények megtestesítője. Alakja ráadásul közel áll szűkebb hazánkhoz is, mivel a jeles uralkodó annak idején igen jóízűeket verekedett kun őseinkkel.

A sportszerűség jegyében, hol egyikük kergette a másikat, hol viszont másikuk az egyiket, amiről még ma is sok szép freskó mesél a széles hazában. Tény, hogy a lovagvilág hagyatékából a lelki erények bizonyultak maradandónak. A páncélnak a puskapor betette az ajtót, de a lovagrendek mégis túlélték az időt.

Sőt, ma még több van belőlük, mint fénykorukban. Az igaziak ősi örökségükből ma a jótékonyságnak, a magas szinten művelt segítésnek szentelik magukat, de a fény mellett óhatatlanul ott lapul az árnyék is.

A címek iránti vágy olyan, maguknak tiszteletet óhajtó szervezeteket is szült, melyeknek hamis a csillogása. Itt nem a szakmai lovagrendekről van szó, az övék más történet.

Sajnos az elmúlt évtizedekben nem egy, zengzetes nevű, magát lovagrendnek kikiáltó társaság is felütötte köztünk a fejét, akiknek a rangkórságon kívül más nem lapul a tarsolyában. Ezért is érdemes megnéznünk, hogy kinek érdemes alkalomadtán kalapot emelnünk.