Nehéz elképzelnünk, milyen volt a nagyi vagy a dédi fiatalkora

Nehéz elképzelni, hogy volt idő, amikor sokkal nagyobb hangsúly helyeződött az emberi kapcsolatokra, a kisebb közösségek összetartására. Az én korosztályomnak például már történelem, amikor a Ki mit tud?-ot a szomszédnál nézte a fél utca. Merthogy csak neki volt televíziója a környéken.

Az is a múlté már, hogyha házat épített a család, a rokonság megosztozott, ki milyen építőanyagot ajánl fel, és kik lesznek azok, akik az alapásásban segítenek.

Arról nem is beszélve, hogy sok-sok évtizede kukoricamorzsoláskor is összesereglett a falu apraja-nagyja. Mialatt bőven volt alkalma a helybelieknek megvitatni ügyes-bajos dolgaikat, vagy egyszerűen csak pletykálni egy jót.

Habár azok az idők már régen elmúltak, amikor divatja volt ezeknek a társadalmi eseményeknek, egy pillanatra mégis feltűnt belőlük valami. Jászkarajenőn a napokban a hagyományos tésztakészítést tanulhatták meg az idősebbektől a fiatalabbak.

Senki ne gondolja azonban, hogy az egész kezdeményezés amolyan „gasztrotanfolyamnak” indult! A szervezők azt szerették volna elérni, hogy fennmaradjon a házias ételek hagyománya. Emellett, hogy néhány pillanatra visszaidézzék azt a korszakot, amikor a levesbe való metéltek készítése közösségformáló erővel bírt.

Az összegyűlt társaságot elnézve volt foganatja a nem mindennapi programnak. Ami pedig engem illet, bár sosem pödröm majd úgy a tésztát, ahogyan a Karai Örömút Egyesület épületében szorgoskodók, egy dolgot mégis megtanultam. Igazán értékelni azt, aki saját keze munkájával és több évtizedes rutinjával formálja a házi csipedetteket.