Ezüst Pelikán díjat kapott Verebes György festőművész

– A Vajdaságban, Zentán született és nőtt fel, generációkra felmenőleg orvoscsaládban. Miért a művészetet választotta mégis?

– Így igaz, anyai ágon a nagyszüleim orvosok voltak, a szüleim szintén. Apai ágról viszont zenészcsaládból származom. Vagyis bár más műfajban, de a művészet jelen van a családban. Még azt is hozzá kell tennem, hogy a nagybátyám, aki bár mérnökként dolgozott, többirányú művészi tehetséggel megáldott, az irodalom, a zene és a képzőművészet iránt nagyon fogékony ember volt.

– Hogyan emlékszik vissza arra a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy a festészettel foglalkozik majd?

– Ez nagyon korán, még általános iskolában történt. Mint minden gyerek, én is szívesen rajzoltam, azzal a különbséggel, hogy én úgy is maradtam. Tizenegy, tizenkét éves koromban már voltak sikerélményeim is. A festést is elég hamar elkezdtem próbálgatni. Középiskolásként már szerepeltem vajdasági amatőr tárlatokon, rajzversenyeken, melyeket rendre meg is nyertem. Vagyis viszonylag egyértelmű volt ez az irány. Nem volt kétség bennem, hogy ezt szeretném csinálni.

– A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után Magyarországon maradt. Hogyan és mikor került Szolnokra?

– Még 2002-ben. Éppen akkor, amikor a művésztelepen átalakításokat végeztek, és megváltozott a működési szerkezete is. Újjáalakult a Szolnoki Művésztelep Művészeti Egyesület, amely ismét a telep üzemeltetője lett. A műteremlakásokat újrapályáztatták, erre jelentkeztem és nyertem. Leköltöztem Szolnokra, nem sokkal később kaptam egy felkérést az egyesület akkori vezetőségétől, hogy vállaljam el a művésztelep művészeti vezetését.

– Egy ilyen tevékenység sok szervezési feladatot igényel.

– Voltak is dilemmáim, két nap gondolkodási időt kértem. Volt már mögöttem szervezési tapasztalat, mert két barátommal együtt vezettük a Lurdy Galériát Budapesten. Tudtam, hogy ez a készség megvan bennem, de a művésztelep azért mégiscsak másfajta feladat volt, és más felelősség is. Végül elvállaltam, bizonyos értelemben ez „halálugrás” volt, ugyanis nem tudtam, hogy mi következik. Aztán szépen kialakult, és nagyon örülök, hogy ez így történt.

– Visszatérve a festészetre: önnek is voltak különböző alkotói korszakai?

– Igen. Képgrafika szakon végeztem, ami a mi időnkben sokszorosított grafikát jelentett, vagyis rézkarcot, linómetszetet, szitanyomatot, litográfiát. Ezek közül a rézkarcot műveltem nagy intenzitással.

Kialakítottam egy saját stílust, technikát, melyet így utólag visszanézve festői grafikának neveznék.

– Ezek kevésbé rajzos rézkarcok voltak, sokkal inkább a felületek játékával dolgoztam, barokkos kompozíciókat építettem. Évek múlva ebből fejlődött ki az, hogy a képeim hasonló technikával készültek, mint a rézkarcok, ám ezeket nem nyomtattam vagy sokszorosítottam, hanem magát a hordozófelületet állítottam ki.

– Ez egy elég hosszú korszak volt, aztán felismertem, hogy én a festéstől többet várok. Barátok segítségével megismertem a különböző festészeti technikákat. Ez egy nagyon komoly tudomány, nem abból áll, hogy megveszem a tubusos festéket a boltban és fölkenem a vászonra, hanem különféle eljárásmódok léteznek, melyet a művészettörténeten keresztül végig lehet követni, és meg kell tanulni ahhoz, hogy az ember elmondhassa magáról, tud festeni.

– Melyikkel kezdett el dolgozni?

– Próbáltam azt a fajta érzékeny térszerűséget a korábbi, grafikus jellegű munkáimból átemelni a klasszikusan olajjal készült festményekbe. Viszont még nem volt meg a témám. Amikor megtaláltam – ez körülbelül 17 éve történt –, az nem szakmai irányból érkezett, hanem a véletlenből. Az Alvó titánok sorozatot Szolnokon kezdtem el festeni, melyhez az impulzus egy korábbi tájképemen véletlenszerűen felsejlő arc volt. Olyan érzés volt, mint amikor az ember a felhőben hirtelen meglát egy gyönyörűen kirajzolódó formát. Ez akkora erővel hatott rám, hogy rányomta a bélyegét a további munkámra is.

– Több rangos elismerés után legutóbb az Ezüst Pelikán díjat kapta meg a várostól. Mit jelent az ön számára ez az elismerés és Szolnok?

– Jelen pillanatban mindent. Bár zentai vagyok, már mindkét várost az otthonomnak tekintem, úgy érzem Szolnok is befogadott. Nagyon nagy megtiszteltetés és öröm ez a díj számomra. Boldog vagyok amiatt is, hogy Szolnok gyakorlatilag a szemem előtt nőtte ki magát és fejlődött gyönyörű várossá.

– Éltem nagyon sokáig Budapesten, de Kecskeméten, a Balatonon és külföldön is sok időt töltöttem.

Bár hibák mindenhol vannak, érzem a bőrömön, hogy ez egy jó város.

– Ezt igazából az tudja, aki több helyen élt életvitelszerűen. Nekem ez megadatott, így van összehasonlítási alapom. Ami Szolnokon történt az elmúlt években, az számomra szívmelengető. Jó lenne, ha ez az emberek lelkében is mindinkább visszatükröződne. Én szerelmes vagyok ebbe a városba…

Egyedülállóan nyitott a Szolnoki Művésztelep

– Nemcsak itthon, a kortárs művészet egész Európában eléggé elszigetelt bizonyos szempontból. Azt kell mondjam, az a törekvés, amit mi végzünk Szolnokon, országos jelentőségű – mondja Verebes György festőművész, a Szolnoki Művésztelep vezetője.

– A kiállításmegnyitóink látogatottabbak, mint Budapesten bármelyik galériáé. Nem csak százalékos arányban, hiszen még a fővárosban is eléggé ritkák azok a rendszeres kiállításmegnyitók, ahol százhúsz-százötven ember megjelenik.

– Nagyon büszke vagyok arra, hogy a kultúra és művészetszerető emberek számára egy olyan közösségi életteret sikerült létrehozni, amely nem szigorúan a szakmáról szól, de megtartja azt a magas szakmai színvonalat, amelyre a művésztelep hagyománya kötelez bennünket. A mostani újjáépítés előtt is rendszeresen fogadtunk csoportokat műterem-látogatásokra, tárlatvezetéseket, szakmai bemutatókat tartottunk, egyéb, társművészeti rendezvényeink is voltak rendszeresen.