Elismerték a két jászsági muzsikus zenei életművét

– A jó cigányzene szinte odamászik az ember lelkébe, a nóta igazán kimondja az érzelmeinket, legyen az öröm vagy bánat – vélte Fehér Ferenc nagybőgős, aki nemrégiben Jászapátin, a jubileumi roma napon vette át a Jászsági Romákért közéleti díjat negyvenöt éves munkájáért.

A Fehér családban azonban ezúttal nemcsak Ferenc zenei életművét díjazták, hanem unokatestvére, Fehér Endre szintén elismerésben részesült a cigány népzene és kultúra népszerűsítésében végzett harmincöt éves tevékenységéért.

A zenei életműdíjat a Magyar Roma Kisebbségi Kulturális Közhasznú Szervezet ítélte oda a Jánoshidán élő muzsikusoknak. Mindketten zenész családban nőttek fel, így tehát a cigányzene már gyermekkoruk óta része mindennapi életüknek.

– Édesapám budapesti származású volt, de Jánoshidára nősült, és a településre költözött – mesélte Fehér Ferenc. – Mi, a testvéreimmel már ide születtünk. Apám volt az, aki a zene szeretetére nevelt, és már egészen kicsi korunktól kezdve foglalkozott velünk. Később aztán felkerültem Budapestre, ahol nagybőgőzni tanultam.

Emellett dolgoztam is, mert bizony csak így tudtam fizetni a zenetanáromat. Egyik alkalommal a tanárom megjegyezte, hogy „Ferike, nem olyan jól megy most az a tizenhat dűvő”. Érdeklődött, hogy mi történt. Akkor mondtam el neki, hogy sokat dolgoztam, nem tudtam igazán koncentrálni a zenei játékra, a kezeimet pedig megviselte a munka. Nem volt ám egyszerű, de csak úgy tudtam zenét tanulni, ha megkerestem a rávalót – emlékezett vissza Ferenc, aki már a három unokáját is a cigányzene szeretetére neveli.

Unokatestvére, Fehér Endre egészen kicsi volt még, amikor Ferencék magukkal vitték rendezvényekre. Mint azt a nagybőgős unokatestvér elmondta, úgy voltak vele, hogy hadd szokja csak a muzsikus életet. Aztán nem ám, hogy megszokta, hanem egyenesen megszerette, és prímás lett belőle.

– Sok zenész volt a családunkban, édesapám nagybőgőn játszott. Körülbelül nyolcéves lehettem, amikor úgy találtak rám otthon, hogy fogom a kezemben a kis seprűt, és hozzá „vonóként” a fésűt, és azt játszottam, hogy hegedülök – idézte fel a kedves történetet Fehér Endre.

Az évek során több mestere volt, Fehér Ödön, Zsiga Pista, Kállai János és Seres Géza zenészek egyengették az útját. Szülei és tanárai támogatásának köszönhetően a Száztagú Cigányzenekarban is muzsikált. Alig van olyan nap, hogy ne venné kezébe a hegedűt, sokszor hegedűszóval ébreszti fel reggel a gyerekeit.

– A fellépéseink sorában számomra meghatározóak a jánoshidai jótékonysági estek, ahol mindig szeretetteljes légkörben játszottunk. Először nem is akartam menni, de apám végül rábeszélt. Halála előtt ott zenéltünk utoljára együtt – mondta Endre.

Hozzátette: a gyerekeinek nem igazán tudta átadni a tudását, mert nem érdekelte őket. Ám unokáinak mindenképp szeretné megtanítani azt a hagyományt, amit ő kapott az ősöktől.

Sok meghívást kaptak

Mindkét közéleti díjjal elismert muzsikus úgy véli, hogy napjainkban reneszánszát éli a cigányzene, amit nagyon sokan kedvelnek.

– Ezt jelzi, hogy már ebben az évben is rengeteg fellépésünk volt, áprilistól októberig mintegy száz meghívást kapott a zenekarunk. Jövőre szeretnénk majd pályázni a Muzsikáló Magyarország elnevezésű országos programban. Nagyon jó kezdeményezésnek tartom ezt, ami népszerűsíti a hagyományos éttermi cigányzenét. Idén nem tudtunk volna vállalni a sok fellépés miatt – tette hozzá Fehér Endre prímás.