Emlékeket idézett a mesemondó

A számos elismerést – a kiemelkedők között Kossuth- és Prima, Magyar Örökség díjat – birtokló kiváló művész a „Félbevágott pipafüst” című előadóestjével tisztelte meg a falu közönségét. Ezt követően beszélgettünk vele, egyebek mellett arról is, van-e jövője mesterségének.

A kitalált mondáit a valóság történéseivel összedagasztó tréfamester és dalnok ízes magyarsággal, archaikus nyelvezettel szolgálja ki hallgatóságát. Úgy adja elő a tőle megszokott tájszólamokkal mondanivalóját, mintha egy isten háta mögötti kicsiny tanyán öltötte volna fel magára gyermekként e míves bekecset, pedig sem nem határon túli szórványban, sem nem eldugott faluban látta meg a napvilágot. A nagyvárosi Budapesten született, egy évvel a forradalmi idők után, 1957 októberében.

– Akkor honnan ered nyelve népiessége?

– A családunkban az emberek szépen, egyszerűen és érthetően beszéltek. S ami a legfontosabb, őszintén. Apám felvidéki volt, a Gömör vármegyei Sőregről származott. Tőle is kaptam nyelvi hagyatékot, édesanyám pedig Kunhegyesen született, az ő, illetve anyai nagyapám örökségét is hordozom.

Édesanyám a hírös nagykunsági néptáncos, regölős és regélős Tanka Gábor lányaként szívta magába a régies nyelvjárást, s adta tovább nekem könnyű jussként. Apám szigorú, de igazságos ember volt, anyám megengedő, de mindentől féltő, óvó. Mivel a fővárosban éltünk, és egy igen terhes időben, édesanyám nem merte leengedni gyermekét a pesti utcákra, inkább meséivel, nótáival, dalaival odabilincselte fiát a konyhaszékhez. Engem pedig nagyon korán elkezdett érdekelni, hogy honnan származnak ezek a vidám, bölcs és tanulságos mesék és énekek.

Fiatalemberként bejártam Felvidék, Erdély, Moldva tájait, s kutattam, gyűjtöttem dalokat, meséket, tréfákat.

– Kalandos ifjúsága lehetett, ha ennyit utazott…

– Olyan időt éltünk, hogy a barátaimmal jószerivel csak keletre mehettünk. A mai fiataloknak nem győzöm elégszer mondani, hogy a magyar és más vidékek népmeséinek, népdalainak mekkora értéke volt valaha. Példának okáért, miután megérkeztünk Székelyföldről és Moldvából a határra a gyűjtésünk után, az őrök és a rendőrség kereste nálunk a meséket és nótákat. Azok meg kazettán voltak, így aztán elvették tőlünk, arra hivatkozva, hogy azok román nemzeti kincsek, így aztán nem hozhattuk haza honfitársaink hangját.

Velünk meg nagyon jót tettek azzal, hogy elvették a hanghordozókat, mert ha ezt ennyire féltik mitőlünk, mi úgy voltunk vele, akkor nekünk azokhoz még több közünk van. Rókák lettünk, lopakodva elkaptuk a tyúkokat meg a kacsákat, s úgy húztuk ki onnan. Itthon meg éjjel-nappal énekeltük a kintről lopott nótákat.

– Mégis, aranykora volt akkor, a ’60-as, ’70-es években a népzenei együtteseknek. Engedték a megalakulásukat?

– Hát támogatni nem támogatták. Tiltani annyit jelentett volna, hogy illegalitásban nagyobb népszerűségnek örvendett volna, ezért tűrték. És, amennyire csak lehetett, elhallgatták – mondja Berecz András. Aki barátaival eleinte kis férőhelyes művelődési otthonokban, rendezvénytermekben, majd alkalmi fonókban, táncházakban mutatta be határon túli népzenei gyűjtőmunkáit.

Részt vett a szolnoki születésű Ökrös Csaba zenekarának előadásain, későbbi lemezfelvételein. Fellépett Sebestyén Mártával, Sebő Ferenccel, Martin Györggyel, s a kor népzenei együtteseivel, énekeseivel. Majd az éneklést egyre inkább kísérte meséléssel, tréfákkal.

– Én felnőttmeséket mondok. Valamikor rám aggatták a pajzán-mesemondó ember szerepét, de az nem én vagyok. Huncutkodok, incselkedek, de nem több! Az igaz, hogy leginkább felnőtteknek mondom a magamét. Ez azért van, mert a gyerekek nem értik, mit is mond a régi ember. Nem értik a régi szavak jelentését, nem értik még a metaforákat és a hasonlatokat. Én eszköztelen előadó vagyok, a fiatalok jobban szeretik a vizuális élményeket.

Azt szoktam mondani, hogy én még beszélni és énekelni tudó öregeket hallhattam, sáros utak végén. Az első negyven mese jött mástól, a negyvenegyedik saját magamtól. Lenne hát mit mondanom, ha meghallgatnák…

– Eszerint kihalhat a mestersége?

– Nem erről van szó. Vannak olyan helyek, ahol éhesek és szerény körülmények között élnek gyermekek, számukra én is érdekes vagyok. Ott viszont nem érzem jól magam, ahol a fiatalok végigpötyögtetik a mobiltelefonjaikat az előadásom közben. Nekik bármit mondhatok. Talán nem is tudják, ki vagyok. A felnőttek közül sokan értik, mit üzenek a meséimmel, nótáimmal. Megérintik a lelküket a gondolataim.

Ez jó érzés, ez tartalék energiát biztosít a későbbiekre. Hátha majd egyszer valaki azt tudja mondani, hogy ezt meg ezt a mesét az öreg Berecz apótól hallottam. No, az vidámságra derítene, bárhol is lennék már…

Segédmunkás, útkarbantartó és erdőművelő is volt

„…Életem különféle vargabetűi, hajtűkanyarszerű fordulatai után, melyek során rakodó segédmunkás, erdőművelő, útkarbantartó is voltam, hajszolt embertársaim örömét keresgélő énekes, mesemondó lettem. Óvodásoktól nyugdíjasokig, nevelőintézettől parókiáig mindenféle rendű és rangú ember „használ” – hazám az elszakadt részekkel, és a diaspóra is.

Kedves dalaim és meséim a honát kereső és a nagyon szerelmes ember hallomásai, látomásai. Felnőttekhez szólnak inkább … Csuvas és román népköltészetet ültettem át magyar nyelvre. 2016-tól színházi előadásban, a Vidnyánszky Attila rendezte Csíksomlyói passióban is részt veszek. Az ebben szereplő dalok, mesék a magam feldolgozásai, szerzeményei.

Szintén 2014-től a Nemzeti Színházban rendszeresen tartok előadást. A Shakespeare-művek színházképe és az udvari bolond figurája a színházi munkából fakadóan foglalkoztat. Ebből született Isten bolondja című műsorom. Legutóbb, 2018-tól görög mitológiából, Arisztotelész zenefilozófiájából és a görög népművészetből állítottam össze egy énekes, mesés, táncos műsort Síp és lant címmel” – áll mindez önnönmagáról Berecz András honlapján.