Bővelkedtek kalandokban megyénk vasútvonalai

Ilyenkor mindig akad néhány bátor fickó az utasok között, aki előkapja Coltját, és megvédi utastársait az ellenségtől. Nyilván volt némi alapja ezeknek a történeteknek…

A „vasútépítés hőskorában” sem lehetett veszélytelen utazni a síneken robogó szerelvényekben. Persze más földrészen is akadtak kalandjaik a korabeli vasúti utazóknak! Még hazánkban is… Szerencsére itt kevésbé véres jelenetek játszódtak le – kivéve amikor betyárok támadták meg a vonatot – de azért furcsaság és kaland akadt bőven. Főként a helyi érdekű vasutakon.

Ugorjunk vissza az időben száznegyven esztendőt! 1880 után gomba módra szaporodtak a helyi igényeket kielégítő vasútvonalak. Ezek a kisebb részvénytársaságok szerződést kötöttek a Magyar Államvasutakkal, hogy az lebonyolítja a személy- és teherszállítást, a részvényesek pedig csak felveszik az évenként járó osztalékot. Csakhogy a forgalom nem mindenütt ment döccenőmentesen. Az államvasút nem a legjobb mozdonyait küldte a mellékvonalakra. Hogyisne, azok kellettek a fővonalakra!

Így hát nem csoda, hogy a tizenkilencedik század végén egy vasúti utazás a magyarországi mellékvonalon felért egy kisebb kalandtúrával. Ebben az élményben volt része 1887-ben egy ismeretlen utazónak az alig két éve átadott Újszász–Jászapáti vonalon is. Tapasztalatait megosztotta az olvasókkal is a Pesti Hírlap 1887. november 10-i számában.

Levelét ilyen sorokkal kezdi: „…amig önök az ujszász-jászapáti helyi érdekű vasúton nem utaztak, addig uraim, önök erről a szóról: utazni, csak halvány fogalmakkal bírnak…”

Története a következőképpen zajlott le. Emberünk a jászkiséri vásárra utazott a vonaton. Szászberek és Jászladány közt megállt a szerelvény, és nem akart továbbmenni. Megkérdezték hát a kalauzt:

„– Hó mi az? Miért nem haladunk?

– Nem lehet – felelt az vissza, valamit keresgélve a földön.

– Miért nem?

– Elveszett a csap.

– Miféle csap.

– A masináé.”

Végre egy, a sínek mellett haladó ember meglelte a leesett csapot. Majdhogynem borravalót adtak a becsületes megtalálónak. Rövid szerelés után újból útnak eredtek. Elindult a vonat, de Jászladány előtt megint megállt a mozdony. Az utasok természetesen ismét kérdezték a kalauzt a helyben veszteglés okáról.

„– Megint elveszett a csap?

– Az nem, á megvan hála istennek.

– Hát akkor, miért nem haladunk?

– Nem lehet.

– Miért nem?

– Elfogyott a víz a masinában.”

Az egész utazótársaság leszállt a kocsikból, és vödrökkel vizet hozott a gőzös víztartályába; mire az újult erővel nekilódult pályának. Ez az utazás olyan mély nyomot hagyott utasunk lelkében, hogy otthon emberünk tollat ragadott, és megírta az újságnak élményeit. A végén a szerkesztőség nem kis iróniával megállapította: „…az ujszász-jászapáti helyi érdekű vasút lefőzte az alföld-fiumeit is, melyről azt állítják, hogy egy ízben visszament Szabadkáról Horgosra, mert elfelejtette – leadni a postát…”

Ezek voltak a kezdetek. Azóta szerencsére sokat javult a mellékvonalakon az utazás...