Távoli országokba is eljutott a szolnoki születésű riporter

– Hogyan kezdődött a fotóriporteri pályafutása?

– Szolnokon születtem 1948. május 23-án. Régi emlékeim között ma is élénken él, hogy a Somogyi Béla utca elején laktunk. Édesapám pedig a megyei könyvtár igazgatója volt. A Sipos téri általános iskolába jártam, mely már régen nincs meg. 1956-ig éltem Szolnokon, utána Ceglédre kerültem a nagyszüleimhez. Náluk nevelkedtem egészen az érettségiig, miután felkerültem Budapestre fotósiskolába, ipari tanulónak.

– Szép emlékek fűzik a megyeszékhelyhez…

– Valóban. Szolnok születésemtől fogva a szívem csücske. Szoktam is mondani, hogy „egy szolnoki születésű ceglédi vagyok”. Ezt a kifejezésemet Cegléden sokan ismerik. Gyermekkoromban egyébként gyakran töltöttem a szolnoki Tisza-parton a nyarakat. Nagyon szerettünk a folyóparton játszani.

– Hogyan alakult ezután az élete?

– Két évig tanultam Budapesten, a fotósiskolában, aztán pedig elvittek katonának. Bőven kivettem a részemet a katonáskodásból, ugyanakkor nagy szerencsém volt, hiszen egy katonai újsághoz kerültem. A karhatalomnak és a határőrségnek volt egy közös lapja, A Hazáért, s oda osztottak be. Számos helyre jártam katonatisztekkel riporterként. Hát ekkor tanultam meg igazán azt a szakmát, amit a mai napig művelek.

– Itt kell megemlítenem, hogy a fotórovat vezetője akkor egy ceglédi származású fotós volt, Markovics Ferenc, aki később Balázs Béla-díjas fotóművész lett. Később, miután leszereltem, tervem volt, hogy megpróbálom az operatőr szakot a filmművészeti főiskolán. Többször jelentkeztem, de nem sikerült bekerülnöm. Végül a Magyar Televíziónál dolgoztam hat évig. Ezt követően a feleségemmel visszaköltöztünk Ceglédre…

– Fotósként a világ több országába is eljutott. Melyek a legmeghatározóbb élményei?

– Kezdjük a sort Líbiával, ahol egy évet tölthettem. Még javában a Kadhafi-rezsim idején utaztam el az országba. Tudni kell, hogy Líbiára nem a fotózás miatt esett a választásom: konyhai segédmunkásként dolgoztam a sivatag közepén. A pénzkeresés motivált, hogy aztán jobb fotóseszközöket vásároljak magamnak. Természetes azonban, hogy fotóztam is odakint! Bár néha figyelmeztettek, legyek óvatos, mert itt ezt nem nagyon szeretik. Egy év elteltével visszatértem Ceglédre. Nem sokkal később jött a rendszerváltás, amikor is több helyi lap alakult. Így például a Ceglédi Kék Újság, melynek fotóriportere lettem.

– New Yorkot kétszer is lencsevégre kapta.

– Először 2000-ben jutottam el New Yorkba fotózni. Akkor még nem gondoltam, hogy az itteni képanyagból kiállítást rendezek majd. A következő esztendőben, mint tudjuk, összeomlott a Világkereskedelmi Központ. Én ezután az első New Yorkba tartó géppel kirepültem, hogy a romokat és a várost fényképezzem. Bár nem voltam akkreditált fotós, mégis jól meg tudtam közelíteni a romokat. Az érdekelt igazán, hogy milyenek az arcok és a látkép a terrortámadás előtt és után. A kiállításom éppen ezt a kontrasztot jelenítette meg.

– A katasztrófát követő sokk mennyire látszott az embereken?

– A szerencsétlenség 2001. szeptember 11-én történt, én pedig október végén indultam el az államokba. Ám amikor a helyszínen jártam, a romoknak még égett szaga volt. Odakint tudtam meg, hogy a maradványokat alul nem tudták oltani, ezért füstöltek. Nagyon sokan maszkban, gázálarcban voltak. Láttam, amikor nagy teherautókkal szállították el a romokat és a vasakat. Előtte viszont vízzel locsolták azokat, hogy ne poroljanak. Végül mindent hajóra tettek, hogy aztán New Jersey-be vigyék a törmeléket. Ide is elmentem, de lezárták a területet, így nem lehetett megközelíteni a helyszínt.

– Az arcokon persze látszott a döbbenet. A kerítésekre rengeteg virágot és fotót tűztek, és sok plüssmackót is. Ha visszagondolok, tulajdonképpen csak egyszer szóltak rám, hogy ne fotózzak. Az utcán is voltak akkor biztonsági emberek, akik mindenre figyeltek. Emlékszem, egy héttel később lementem Floridába egy ismerősömhöz, ahol már teljesen más hangulat fogadott. Mintha mi sem történt volna.

– Utazzunk el pár ezer kilométert délre. Merthogy a következő nagy úti célja tudtommal Ecuador volt.

– Így igaz. Mihelyt elrepültem a fővárosba, Quitóba, megkerestem az irodát, ahol a svéd csoportommal kellett találkoznom. Volt köztük újságíró, biológus, de nyelvtanár is. Az utazásunk lényege az volt, hogy tanulmányozzuk a helyiek életét. Később nyolcórás buszos út várt ránk az ország dzsungelébe. Annak szélén, egy Puyo nevű városkában aludtunk. Innen vittek minket tovább dzsippel, de csak amíg autóval lehetett menni, mert a fák összevissza dőltek a környéken.

– Gyalog folytattuk utunkat. Az eső csak esett, minden nyirkos volt, ezért vigyázni kellett a fényképezőgépre. Ha fotózni akartam, ki kellett csomagolnom a gépet, amit menet közben nem lehetett olyan könnyen megoldani. Főleg, mivel 6–700 méteren sétáltunk az Andokban, s itt, ha nem figyel az ember, gyorsan lecsúszik két- vagy akár háromszáz métert is. Mindig lemaradtam. Mindezt csak tetézte, hogy kísérőink közölték, kapaszkodni sem szabad, mert amihez hozzányúlunk, az lehet, hogy éppen egy kígyó. Végül egy cölöpökön álló, fűvel bevont házban szálltunk meg. Kaptunk hálót is éjszakára a bogarak miatt. A nehézségek ellenére örök emlék marad az utazás. Ahogyan óriási élmény volt felmászni a Chimborazóra is! Egészen 5200 méterig jutottunk el, ahol szinte már levegő sincs.

– Munkája során II. Erzsébet brit királynőt is fotózta, amikor hazánkba látogatott. Milyen emlékeket őriz az eseményről?

– Sógornőm a brit követségen dolgozott, és egy nap arról érdeklődött nálam, hogy szeretném-e a királynőt fotózni. Persze, hogy igent mondtam! Ám azt hittem, hogy száz fotós közül én csak az egyik leszek majd. Kiderült azonban, hogy egyedül leszek. A királynő a magyar kormány vendégházában lakott Budapesten, így nekem is oda kellett mennem. A fogadása előtt a sajtófőnöke megkérdezte tőlem, hogy hova álljon az uralkodó, ha megérkezik a nagyterembe. Elmondtam neki, hogy a csillár alá, mert a kép teteje akkor úgy tűnik, mintha egy korona lenne. II. Erzsébet meg is érkezett, mígnem egyszer csak megállt. De nem a csillár alatt! Mit mondjak, mégsem kérhettem meg, hogy álljon már egy kicsit arrébb. A fotó végül nem lett életem képe, de elkészült.

Díjat is kapott munkáiért

István nyugdíjasként is rendkívül aktívan tölti el szabadideje minden percét. Jelenleg több internetes újságnak, valamint a városnak készít képeket. Gyakran fotózza a ceglédi sporteseményeket is. A Kossuth Múzeumban kiállításokat rendez, fotóz. Eközben érdeklődik a zene iránt, hiszen immár hat éve tanul szaxofonozni. Emellett egy, a ceglédi sportéletet bemutató könyv képanyagának elkészítésében is segítséget nyújt. Munkásságának elismeréseként 2004-ben Gubody-díjat kapott.