Máthé Györgynek jólesett, hogy a hívek nem akarták elengedni

– Tizenegy évvel ezelőtti érkezésem körülményei sokban hasonlítottak a mostani állapothoz – kezdte beszélgetésünket Máthé György atya.

– Az elődömet, Turai János atyát nagyon szerették, és sokan nehezményezték a távozását. Ráadásul ugyanolyan helyzetben volt, mint most én. Elindított egy iskolát 2009 februárjában, de amikor augusztusban átvettem a plébániát én szereztem be az utolsó működési engedélyeket és indítottam el szeptemberben a tanévet. Voltak, akik ebbe nehezen törődtek bele, de a hívek jelentős része örült nekem. Több dologban új szellemiséget is kellett hoznom. Többek között püspök úr kérte tőlem a temető átadását a városnak. Templomot is szeretett volna építtetni a Széchenyi lakótelepen, de akkor ez álom volt. Most ugyanolyan helyzetben vagyok, mint tizenegy évvel ezelőtt, amikor előző állomáshelyemen, Vác-Deákváron az óvoda bővítési munkáit kellett otthagynom. Azt hiszem, úgy megyek el, hogy a hívek itteni munkámat látva nem véletlenül ragaszkodnak hozzám.

– Úgy érzem, két templom és két plébánia rendbe hozására másfél milliárd forintot szerezni a kormánytól, átlagon felüli teljesítmény. Más örül, ha egy épületet rendbe tud hozni. Ez a tevékenységem olyan folyamatba illeszkedett bele, a Művészteleptől a RepTárig, amikor a városban minden egyháznak, rajtunk kívül az evangélikusoknak, reformátusoknak megújult a temploma, amit a Galéria követ majd. Történelmi pillanat ez a város életében, a vallási turizmusban, az itteni kulturális életében, amiben én is szereplő lehettem. Úgy távozok, hogy túl vagyunk a felújítás háromnegyed részén, ami nem volt egyszerű feladat.

– Sok teher és nehézség közepette elkészült a Vártemplom, aminek csodájára járnak. Napokon belül kívülről teljesen megújul a nagytemplom, ami alatt jelentősen bővítettük a temetkezési helyet is. Nyugodt lélekkel megyek el, mert úgy érzem a tizenegy évem alatt sok maradandó élmény résztvevője voltam. Ötezer fővel megrendeztük a hetedik egyházmegyei találkozót, közreműködhettem Sándor István boldoggá avatásában, aki most már Xavéri Szent Ferenc mellett a város másik patrónusa lett. Ennek nem csak hitéleti, hanem közéleti súlya is volt, mert egy körutat is át tudtunk nevezni az ő nevére. Felkaroltuk a Szolnokon és annak körzetében élt többi mártírt, emléktáblát kapott Galgóczy Erzsébet, mert fontosnak érzem, hogy őrizzük azokat az értékeinket, amiket városunk történetének példamutató személyiségei képviselnek. Így adom át a feladatokat az utódomnak, s úgy megyek el, hogy már látjuk a felújítás jövőképét.

– Közben volt az iskolabővítés is…

– Igen. Bár országszerte vannak katolikus gimnáziumok, óriási dolog, hogy a 21. században egyházi tanintézmények vannak Szolnokon. Korábban óvoda sem volt, most jól működő gimnáziumunk van 12 évfolyammal, nyolcszáz diákkal és 150 óvodással.

– Sokakat meglepett a plébános úr áthelyezése a felújítási munkák kellős közepén…

– A Váci Egyházmegyében érdekes változások vannak. A papság több mint a felét áthelyezik, száz éve nem volt ekkora mozgás, amire a sajtó is felfigyelt. A püspök úr egy új, a korát nagyon megelőző rendszerben gondolkodik, aminek valójában tíz év múlva lenne ideje. Akkor várhatóan kevesebb pap szolgál majd, ezért az egyházmegye tizenhat pontján papi közösségeket akar létrehozni a körzetük ellátására. Emiatt élünk most darázsfészekben, amivel nem is mindenki, közötte a püspöki kar jó része sem ért egyet. Közben olyan papokat is nyugdíjba tettek, akik még tudtak volna dolgozni. Ezért is vannak az összevonások, az új arculatra való törekvés.

– Ezt a közösségi munkát a velem szolgáló négy pappal együtt valójában már régen gyakoroltuk, mert a 11 év alatt kijártunk a többi településre kisegíteni. Ez a papi közösség itt már magától működött. Állítólag van egy papokból, értelmes emberekből meg szociológusokból álló egyházmegyei bizottság, ők mérték fel, ki hova való. Én meg azt mondom, hogy ezzel elveszíthetik az embereket, mert nincsenek tekintettel arra, hogy ha valaki megcsinál valamit, még egy-két évig élvezze az eredményét. Én egyébként még korábban elhatároztam, hogy akkor, amint befejezem az építkezést, felajánlom másnak a helyem.

– Emberileg hogyan érintette a főpásztor döntése?

– Ilyenkor nem illene elhelyezni innen az embert. Az, hogy beléptem a hetvenedik életévembe, nem érv, erőm teljében vagyok. Az utódom nagyon kiváló ember, fiatalabb is nálam, ötvenkét éves, és Szolnok nagy, sok munkával járó hely. Inkább az érthetetlen, hogy ebben a hatalmas felújítási tevékenyégben, nem volt a püspök úrban megértés, hogy fejezzem be az egész felújítást, és utána lehetett volna cserét ejteni. Nem tudott egy évet várni. Én ezt elmondtam, s az utódom is jobban örült volna, ha készen vehet át mindent. Gondoljunk bele: itt senkit és semmit nem ismer. Őt sajnálom, nem magamat, mert így kell indítania a tevékenységét az egyházmegye legnagyobb városának hitéletében. Olyan örökséget vesz át, amiben egyhamar nem tud eligazodni.

– De új helyzetek, új emberek vannak, kibírom, nem esek kétségbe. Feldolgoztam a helyzetet, bár az utolsó fázisában elvenni valakitől egy olyan alkotást, ami most itt épül, olyan, mintha Beethoven kilencedik szimfóniáját az örömódáig vezényelhetné valaki, majd más folytatná tovább. Ugyanakkor azt is meg kell értenem, hogy új szolgálati helyemen súlyos beteg a jelenlegi plébános, aki egyébként nagyon jó barátom, és jó helyet kapok. Érsekvadkert hitéletileg az egyházmegye legerősebb települése. Átlagon felüli számban járnak templomba, a 3870 lélekből a járvány előtt kétezren vettek részt a húsvéti körmenetben. Az igazat megvallva engem már nem ezek az emberi okok érdekelnek, ezen én már túl vagyok.

– Az az érdekes, hogy az Úristen mit akar ebből kihozni. Mert egy rossz püspöki döntés mögött is lehet olyan, előre nem tudható ok, aminél nem ismerjük a Gondviselés útjait. A magam részéről lehetőséget adok az Úrnak, mert biztos valami jót akar kihozni mindenki számára. Augusztus harmadikán adom át az utódomnak Szolnokot, de július elsejétől már új helyemre, Érsekvadkertre is járok, az ottani plébános betegsége miatt. Ingázok a két hely között, ami százhetven kilométer, de pár hónapra szintén betegség miatt még egy másik plébániát is át kell vennem. Kapok egy kisegítő atyát.

– Szolnokról sokan írásban tiltakoztak a püspökségen az áthelyezése miatt…

– Ez igaz! Mindenképpen jóleső érzés számomra, hogy rengetegen írtak tiltakozó levelet, vagy e-mailt a püspökségnek, amire ott mindenfélét mondtak. Azt, hogy megöregedtem, kímélni akarnak, de nem erről van szó. Én erre senkit nem bátorítottam, igaz nem is akadályoztam. Megmondtam a püspök úrnak is, ezen lemérhetik, hogy mennyire kedveltek, vagy nem kedveltek a városban. Nyilvánvalóan van, aki örül a távozásomnak, más bánkódik miatta, de azért kijött az emberek igazságérzete is. Nem értették, hogy miért helyeznek el egy nagy beruházás közben.

– Megírtam a püspök úrnak, hogy itt nem az engedelmességről van szó, hanem arról, hogy mi Isten akarata. Az pedig elsősorban a józan paraszti ész, amiből logikusan következik az, hogy le kellene vezényelni, amibe belefogtam. Az utódom megszakad, mire elboldogul vele. A másik az emberiesség. A püspök úr kinevezett székesegyházi kanonoknak, meg esperesnek és azt mondta, hogy nagyon meg fogom köszönni. Nem kívánok én semmi kitüntetést, ezen én rég túl vagyok. A kifogásaimat el tudtam mondani, Szalay Ferenc polgármester úr háromszor írt a püspöknek, hallottam, hogy Soltész Miklós államtitkárt is megkeresték, de semmit nem hallgatott meg a püspök úr. Nem problémázok, mert engem várnak Érsekvadkerten, de jól esett, hogy innen nem akarnak elengedni. Engem az érdekel, hogy a jó Isten mit akar ebből kihozni. Lehet, hogy egy év múlva azt mondom, hogy Hála Istennek. De most nem tudom erre a választ.

Máthé György plébános atya búcsú szentmise keretében 2020. július 19-én este hét órakor köszön el a Vártemplomban a szolnoki hívektől és a város közönségétől.