Negyven év után hagyta ott a kunmadarasi iskolát Gőz Imréné

– Már kisgyerekként pedagógus akartam lenni – szögezi le az elején Gőz Imréné Fazekas Rózsika, aki a tanév lezárultával ment nyugdíjba a kunmadarasi általános iskolából. – Az öcsém elsős volt, amikor megbetegedett. Májgyulladás-járvány söpört végig Túrkevén, ő is elkapta, fél évet hiányzott. Ez idő alatt én tanítottam meg olvasni, talán ekkor dőlt el végleg a sorsom – mondja Rózsika, aki férjével középiskolás kora óta van együtt.

– Én biológia szakra jártam, ő gépészmérnöknek készült, de közben megbetegedett, így én segítettem neki az érettségire való felkészülésben. A sikeres érettségi után végül mindketten Jászberénybe, a Tanítóképző Főiskolára mentünk, és 1980 óta tanítottunk együtt. Előbb Túrkevére, majd a szolgálati lakás miatt Madarasra költöztünk, ahol a kezdetektől együtt vittük az iskolaotthonos oktatást. S bár így huszonnégy órában együtt voltunk, nekünk ez nem okozott nehézséget, és amikor kiléptünk az iskolából, letettük a munkát, soha nem vittük haza – avat be Rózsika, aki gyermekeiről is büszkén beszél. Sajnos a fiuk fiatalon meghalt, a lányuk Budapesten dolgozik ügyvédként.

– Remek pedagógiai érzékkel van megáldva, aminek a kisfia vette nagy hasznát az otthontanulás időszakában. Ez a három hónap nekünk, pedagógusoknak is nehéz volt. Próbáltunk a gyerekeknek úgy is segíteni, hogy a messengeres csoportban egyenként elmagyaráztunk mindent – sorolja Gőz Imréné, akiben sohasem merült fel, hogy elhagyja a tanítói pályát. Kunmadaras életébe képviselőként is bekapcsolódtak, férje alpolgármester is volt. Bár nem itt születtek, de otthonukká vált az elmúlt negyven évben a nagyközség. Négy évtized alatt számos generációt tanítottak.

– Most, hogy „kicsengettek”, egy évig szeretnék otthon pihenni, bepótolni az olvasásban elmaradt restanciáimat, és ha szükség lesz rám, nyugdíjasként óraadónak szívesen visszatérek az iskolába. Nagyon közel állnak hozzám a kollégák, kortól függetlenül. Baráti kapcsolat ez, mindig számíthattunk a másik segítségére. Az utolsó tanítási napon eljöttek szerenádozni is hozzám az igazgatóval, Dudás Dórival együtt. Nagyon megható volt – árulja el Rózsika, aki számára a kikapcsolódást az olvasás mellett a kirándulás jelenti. Ahogy fogalmazott, a Tisza a mindenük, az ott töltött idő jelenti a feltöltődést. Büszke tanítványaira, többek közt Kocsis Gábor színművészre.

– A szomszéd utcában laktunk, ha bármi baja volt, sokszor kézen fogva mentünk hazafelé, útközben megosztotta velem a titkait, amit nem mondhattam el senkinek. Egészen különös kötelék fűz hozzá ma is, figyelem a pályáját, de a Terbe ikrek – Zsuzsi és Juli, a sakkozók, illetve bátyjuk, Peti – szintén kedvesek számomra. Szigorú, de következetes tanító néni igyekeztem lenni, a férjem volt az engedékenyebb, de a gyerekek tudták, mit lehet nálam és nála – teszi hozzá Rózsika, aki könnyek között hallgatta nyugdíjas-búcsúztatóján Dudás Dóra igazgató szavait és virtuálisan Kocsis Gábor színművész gondolatait.