Igazi mélyszegénységben nőtt fel Szurovecz Kitti, az ismert írónő

– Miért döntött úgy, hogy ismét kiadja az első könyvét?

– Amikor először megjelent, még nem voltam széles körben ismert szerző, így csak ötszáz példány fogyott el belőle, holott ötezer készült. A megmaradt köteteket a kiadó bezúzatta, ezért akkor gondolatban el is ástam magam, mint regényíró. Majd hónapokkal később újságíróként találkoztam az Alkonyat-filmek egyik sztárjával, Robert Pattinsonnal. Az a személyi kultusz, ami körülvette, átlendített az alkotói válságon, a története megihletett, és ennek eredménye lett a Gyémántfiú című regényem.

– Ezt további könyvek követték, és az elmúlt években többen is érdeklődtek, hol lehetne beszerezni azt a régi, kevesek által olvasott „Smink nélkül”-t. A férjem is unszolt, hogy ki kellene adni, aztán mikor tavasszal, a kijárási korlátozás idején elvesztettem a munkáim jelentős részét, és lett jó sok szabadidőm, rábukkantam a gépemen a régi kéziratra. Alaposan átdolgoztam, és mivel a koronavírus-járvány miatt a kiadóm sem a szokott módon működött, végül a magánkiadás mellett döntöttem.

– Hogyan született ez a regény, és miről szól?

– Tizenhat éve dolgozom újságíróként, és az egyik országos női heti magazinba írok cikkeket a sztár- és művészvilágról. Szeretek velük dolgozni, hiszen nagyon bonyolult, összetett, érdekes, hatalmas lelkű, érzékeny emberek. Sokszor nemcsak azt mesélik el nekem, ami az interjú szempontjából fontos, hanem picit a pszichológusok és a barátjuk is vagyok. A történeteik megihlettek. Ennek eredménye volt az első regényem, a „Smink nélkül” – mára „Lilla titka”. A könyv a sztárok életébe enged bepillantást, és persze kiderül, hogy a csillogás mögött emberek vannak, akik nagyon is földi problémákkal küzdenek. A történetben minden szereplőt valós személy ihletett, akikkel annak idején újságíróként találkoztam. Nagyon sok sorstöredék hagyja ott a nyomát a lelkemen egy-egy interjú után, és ezt sokszor nehéz feldolgozni. Ehhez nyújt segítséget az írás.

– Biztosan szerzett felejthetetlen emlékeket újságíróként.

– Igen, nem is egyet. Például volt olyan, hogy valaki úgy érezte az interjú során, túl jó az összhang, és ragaszkodott hozzá, hogy este a lakásomon, személyesen egyeztessünk. Amikor megkértem a férjemet, hogy nyissa ki az ajtót, ott állt a férfi borral, virággal és a kinyomtatott szöveggel, mert nyilvánvalóan azt gondolta, hogy a kapcsolatunknak lesz folytatása. Egy másik eset: tél van, állok valahol Baranyában a fagyos földön, és akkor a fotós azt mondja, hogy „Hoppá! A riportalanynak fehér a zoknija, nem néz ki jól a fekete nadrággal. Kitti, kapd le a zoknid, cseréljetek!” Ilyen is van.

– A legszélsőségesebb eset, ami valaha munka közben történt velem: meghalt a riportalanyom. Egy idős művész volt. Az utolsó percekben megkért, menjünk át a másik szobába, mert meg szeretne mutatni egy fényképet. Levette a fotót a falról, leült a kanapéra, megnézte utoljára a családját, majd örökre eltávozott. Pedig csak egy átlagos munkanapnak indult az a májusi csütörtök…

– Első ifjúsági regénye a „Gyémántfiú” trilógia. Eredetileg is háromrészesre tervezte?

– Egyik regényemet sem terveztem többrészesre, de nagy divat volt akkoriban a sorozat. Ráadásul rengeteg példányban kelt el az első rész, így természetes igény mutatkozott a kiadó részéről, hogy legyen folytatása. Olyan lelkes voltam, hogy fél év alatt megírtam. Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg a trilógia második része, a Borostyánkönny. A Vörösmarty tér egyik oldalán volt a kiadóm standja, a másikon pedig a híres Gerbeaud Cukrászda. Olyan sokan jöttek hozzám dedikáltatni, hogy a cukrászdáig állt a sor, és a rendőrök számonkérték a kiadót, hogy miért nem jelentették be a tömegrendezvényt. A sikerre való tekintettel harmadik részt is kért a kiadóm. Egyébiránt a legtöbb könyvemben ott a folytatás lehetősége, hiszen szeretem a függővégeket.

– Ezután következett a Fényemberek című könyv. Ehhez honnan jött az ötlet?

– Huszonévesen készítettem egy riportsorozatot emberekkel, akik túlélték a klinikai halál állapotát. Egyöntetűen mesélték, hogy „odaát” egy szeretetet és békét árasztó fénylénnyel találkoztak, aki magához hívta őket, majd azt mondta, még dolguk van a földi létben, és nem mehetnek vele. Ez megihletett, így lett az első fantasy regényem hőse a Fényember. Különleges történet ez, hiszen a morzsáit már korábban elszórtam a „Gyémántfiú”-ban, hiszen annak szereplői ezt a filmet forgatják. Aztán jöttek az olvasói levelek, hogy ez mennyire jó téma, és megérdemelne egy regényt. Mivel előtte sohasem írtam fantasyt, kíváncsi voltam, hogy ebben a műfajban mit tudok letenni az asztalra, így született meg a „Fényemberek”.

– Az ifjúsági regények után történt egy éles váltás, hiszen az utolsó négy könyve már lélektani regény.

– Három év alatt írtam meg a két trilógiát, és utána egy időre elfogyott a mondanivalóm, két évig nem írtam könyvet. Aztán egy önismereti tréningen kiderült, tele vagyok a gyerekkoromból és egy korábbi párkapcsolatomból fakadóan feldolgozatlan traumákkal. A pszichológus azt tanácsolta, írjak erről terápiás jelleggel. Korábban öt évig éltem bántalmazó kapcsolatban, és ennek a lenyomata a Hópelyhek a válladon című regényem. A könyv küldetése, hogy általa felismerjük, ha bántalmazó kapcsolatban élünk, és álljunk ki magunkért. Sok olyan történet van benne, ami valójában velem esett meg.

– A volt párom mindenbe belekötött, semmi sem tetszett neki, bármit is tettem. Azért maradtam túl sokáig vele, mert az egyetlen viszonyítási alapom az apám volt, aki szintén testben-lélekben ütött-vert. Az ilyen emberek módszeresen leépítik az áldozatuk önértékelését, a szociális kapcsolatait, így azok úgy érzik, nincs menekvés. Én az exem esetében az első pofon után ébredtem rá, hogy nincs tovább, ennek a helyzetnek véget kell vetni. Ha vele maradtam volna, most nem lennék író, mert azt sem engedte, hogy történeteket szőjek.

– Ezt követte A sokszívű című regény.

– Igen, és ehhez a Poliamoria Magyarország társaságnál végeztem kutatómunkát. Ez a szó egyébiránt etikus többszerelműséget jelent. Érdekelt, hogy mi motiválja őket. Amikor együtt beszélgettünk erről, a szerelmi sokszögek szereplői általában azt mondták, hogy ez nagyon jó, és a helyzetnek csakis előnyei vannak, de amikor egyik-másikkal egyedül maradtam, kiderült, hogy azért van féltékenység, intrika és feszültség is ezekben a helyzetekben. Arra következtettem: nagyon nehéz lehet úgy egyszerre több párkapcsolatban helytállni, hogy annak egyik szereplője se sérüljön.

– Utána jött a „A kisemmizett angyal”.

– Komoly történet, de a borítójának vicces története van. Fél pár fülbevaló van rajta egy pocsolyában, amiben tükröződik egy VIII. kerületi lakóház. Egész nyáron vártuk az esőt, hogy elkészíthessük ezt a fotót, de nem jött. Végül azt találtuk ki, hogy mivel a férjem a Füvészkert főkertésze, majd ő traktorral odaáll, a kanalában visz vizet, amit beleborít a képhez éppen megfelelő kátyúba. A gond csak az volt, hogy mire a fotós megnyomta a gombot a gépen, a víz eltűnt a csatornában. Eközben az összes ott lakó kiállt az ablakba, és bámulta, vajon mit csinálunk, és mivel abban a házban volt már lövöldözés is, kicsit aggódtunk az életünkért.

– A könyv egyébiránt a VIII. kerületi prostitúcióban érintett kiskorúakról szól: hogyan kerülnek bele ebbe a borzalmas rendszerbe, és miért nem tudnak kikecmeregni belőle. Az volt a tervem ezzel a könyvvel, hogy hátha elér olyanokhoz is, akik tehetnek valamit ez ellen, de nem történt semmi. „A kisemmizett angyal” a legszomorúbb regényem. Ennek az írása viselt meg a legjobban. A történet végén azonban próbáltam mutatni egy alternatív kiutat ebből a rendszerből.

– Legújabb lélektani regénye „Az egyetlen ismerős arc”. Erről mit kell tudni?

– Ez egy szerelmi történet, ami egy rövid távú memóriazavarral küzdő lányról és egy narcisztikus férfiról szól. Érdekessége, hogy örök emléket állítottam benne az amerikai utunknak. Tavaly ugyanis megvalósult a legnagyobb álmom. Tizenhárom évesen, amikor elolvastam Jackie Collins Amerikai sztár című könyvét, elhatároztam, hogyha nagy leszek és egyszer megengedhetem magamnak, végigjárom a regény helyszíneit. A könyv elején a főszereplő éhezett, fázott, de a végén lett szerelme, családja, hollywoodi villája. Gyermekkoromban én is igazi mélyszegénységben éltem, de ez a könyv reményt adott a reménytelenségben, és elindított a saját utamon. Elképesztő, mi mindenre képes egy jól megírt, motiváló történet, ha megfelelő pillanatban kerül a kezünkbe.

– Teremtett mókás helyzeteket az, hogy ennyire ismert?

– Engem csak egy réteg ismer: ők az olvasóim, és ennél nagyobb ismertségre nem is vágyom. Egyszer az egyik elektronikai áruházban, amikor az ott dolgozó srác írta a garanciajegyet, kérdezte a nevemet. Mondtam, hogy Szurovecz Kitti, erre ő gyorsan rávágta: „Van egy ilyen írónő is” – majd folytatta az írást. Eszébe sem jutott, hogy én vagyok. Pécsett viszont ennek az ellenkezője történt. Oda újságíróként, Kamarás Ivánnal és egy fotóssal érkeztem. Betértünk a hajdani iskolájába is, ahol a takarító néniről kiderült, hogy hatalmas rajongóm, és nem Ivánt ismerte fel, hanem engem. Nagyon mókás jelenet volt! Szeretem a helyzetkomikumot, és előszeretettel használom a regényeimben is.

– Van olyan történet, amit egyszer mindenképpen szeretne megírni?

– Igen, a sajátom: mi adott erőt ahhoz, hogy a mélyszegénységben töltött gyermekkortól eljussak oda, ahol ma tartok. Elkezdtem írni, de még annyira fáj, hogy mindig elakadok, viszont elhatároztam, hogy mire negyvenéves leszek, befejezem. Szeretném általa motiválni azokat a gyerekeket és felnőtteket, akik most vannak abban a rettenetes helyzetben, mint én annak idején.

Névjegy

Név: Szurovecz Kitti

Született: Gyomaendrőd, 1984.

Foglalkozása: író, újságíró.

Regényei: Smink nélkül, Gyémántfiú trilógia, Fényemberek trilógia, Hópelyhek a válladon, A sokszívű, A kisemmizett angyal, Az egyetlen ismerős arc, Lilla titka.