Több mint negyven esztendeje gyógyít a megyeszékhelyen

– Mikor és minek a hatására döntött úgy, hogy orvos lesz?

– A hét évvel idősebb bátyám példája mutatott utat. Állatorvos szeretett volna lenni, de a család tanácsára végül az orvosi pályát választotta. Édesapánkat öt és fél éves koromban vesztettük el, ezért én úgy tekintettem a testvéremre mint egy apára. Ezért volt természetes számomra, hogy a nyomdokaiba lépjek. Már az általános iskolában céltudatosan készültem az orvosi pályára.

– Hová járt iskolába?

– A szolnoki Rákóczi úti Általános Iskolába, ahová egyébként a bátyám, a nagybátyám, édesapám, sőt, nagyapám is járt.

– Tehát tősgyökeres szolnoki...

– Igen. Olyannyira, hogy itt születtem Szolnokon, szintén a Rákóczi úton, mert édesanyám akkor még az otthoni szülést választotta.

– Hol, melyik egyetemre sikerült felvételt nyernie a gimnázium után?

– Mivel a bátyám is Szegedre járt, és a szegedi volt Szolnok oktatóegyeteme, oda jelentkeztem. A felvételim elsőre sikerült. 1979-ben diplomáztam, vagyis több mint negyven éve.

– Diploma után azonnal háziorvosként kezdett praktizálni?

– Nem. A bátyám sebészként dolgozott, és magam is úgy gondoltam, hogy ha már orvos leszek, akkor a legnehezebb területet választom, mégpedig a sebészetet. Ezen belül is a baleseti sebészet lett volna a szívem csücske. Az volt az elképzelésem, hogy bár ez egy nehéz szakirány, mégis a legtöbb sikerélményt nyújthatja. A szolnoki MÁV Kórházban kezdtem diploma után, ahol egy kiváló sebészorvos, Pákozdi főorvos úr mellett dolgozhattam, emellett a sebészcsapat is nagyon jó volt. Aztán áthelyeztek a szakvizsga miatt a baleseti sebészetre, ott is ragadtam hét és fél évig. Ám amikor egy három hónapos sebészeti tanfolyamra kellett mennem az Országos Baleseti Intézetbe, és megláttam, hogy egy hétemeletes épület minden szintjén külön osztályok vannak – ideg-, mellkas-, baleseti és kézsebészet – egy kicsit megrendült az addigi magabiztosságom. Azon rágódtam, hogyan tudom majd ezt az igen szerteágazó területet a megfelelő módon művelni. Kikerülhetetlen volt, hogy bár az ember mindent megtett, végül mégsem úgy sikerült valami, ahogy szerette volna. A csalódások és a műtött pácienseimért érzett folytonos aggodalom miatt úgy döntöttem, hogy ezt a nagyon szép, nagyon vonzó pályát lecserélem.

– Innentől kezdve lett háziorvos?

– Igen. Eszembe jutott, hogy egykor, amikor a pályán még csak gondolkodtam, az orvosra gondolva mindig a régi családorvos jelent meg a lelki szemeim előtt. Olyan, aki ismeri a család minden tagját, és hogyha nem is mélyrehatóan ért mindenhez, mégis, minden szakterületen tud a pácienseken segíteni. 1987-ben még egy kicsit görbe szemmel néztek azokra, akik sebészből körzeti orvosok lettek. De aztán azt mondtam, hogy igaz, hogy nem kórházban dolgozom, de elmondhatom, hogy átvitt értelemben olyan munkahelyen, ahol a körzetemben több ezer ágy van. Szép fokozatosan tanultam bele, de a belgyógyászati és a sebészeti ismeretek, valamint az addig szerzett gyakorlat rengeteget jelentett. Akkor is, azóta is folyamatosan tanulok. Akár továbbképzéseken, akár a szakorvos kollégáktól visszakapott leletekből.

– Negyven év alatt nem lehet belefásulni a háziorvosi szolgálatba?

– Vannak olyan mondások, miszerint hétévente ajánlatos munkahelyet váltani, mert bele lehet fáradni. A háziorvoslás lényege azonban éppen az, hogy az ember egy helyen legyen nagyon sokáig. A betegek, ha már ismerik az orvost, szívesebben eljönnek. Persze mi is veszítünk el betegeket, és mi is gyűjtjük ezeket a veszteségeket a lelkünk legmélyén, de jönnek új betegek, akiket meg kell ismernünk. És épp ez a lényeg! Ugyanis ha bejön a beteg, akkor az orvos nagyjából már tudja, hogy mire számíthat. Kialakul egyfajta szeretet is. Én úgy gondolom, hogy ez a szeretet nem hagyja, hogy az ember ebbe belefásuljon. Bár tavaly óta nyugdíjas vagyok, de még szeretnék gyógyítani. Egyszerűen nem tudom elképzelni enélkül a napjaimat. Bár azt el kell mondjam, hogy a gyakoribb unokázás azért hiányzik.

– Hány gyermek és hány unoka van?

– Két lányom van és három-három unokám. Két lány után úgy alakult, hogy egy kislány és öt fiú unoka született. A legkisebb, Vilmos, most másfél éves.

– Nem csak a betegeken segít, de saját kollégái érdekeit is képviseli, hiszen a Magyar Orvosi Kamara munkájában is részt vesz. Miért tartotta ezt fontosnak?

– Amikor 1989-ben meghallottam, hogy Magyarországon lehetőség nyílik a kamara újraindítására, elmentem az alakuló ülésre, Budapestre. Egyértelmű volt számomra, hogy csatlakoznom kell. Azóta voltam elnöke a szolnoki szervezetnek is, mikor megszűnt, a megyeinek lettem alelnöke. Úgy gondoltam, érdemes dolgozni az orvosi munka tisztaságáért, hiszen ezáltal lehet a tekintélyét megalapozni. Próbálunk javaslatokat tenni például a bérek kérdésében, az orvosi életpályamodell kialakításában, az ügyeleti rendszer átalakításában. A gyakorlatban pedig személyes példamutatáson és az Etikai Bizottságon keresztül segítjük az orvosok egymás közötti viszonyának rendezését és a betegekhez való megfelelő hozzáállást. Úgy éreztem, ezekben a kérdésekben nagyon sok jót tudnék tenni.

– A helyi Rotary Club életében is részt vesz. Ön szerint egy értelmiséginek feladata a társadalmi felelősségvállalás?

– A saját példámon keresztül mondhatom, hogy bár a beteg gyógyulása érdekében igyekszem mindent megtenni, az egészség nem csak a betegség hiánya. Az egészség a testi, lelki és a szociális jólét állapota. A pácienseim körében is szoktam tapasztalni, hogy anyagi nehézséget okoz például a gyógyszer kiváltása. Amikor a Rotary Club felkért, hogy tartsak egy előadást, az nagyon megtisztelő volt számomra. Utólag pedig meghívtak, legyek a klub tagja. Azóta már szinte függőséggé alakult, hogy egy héten egyszer találkozunk. Ha nem tudok elmenni, már hiányérzetem van. Vannak nagyon fontos jótékonysági akcióink, de emellett azért a beszélgetésre, barátkozásra is jut idő.

– Éppen az egyik ünnepi eseményük alkalmával láttam, hogy harmonikázott. Ez hogyan jött az életébe?

– Édesanyám véleménye az volt, hogy tanuljon meg az ember egy hangszeren játszani, mert ki tudja, mit hoz a sors. Engem lenyűgözött a rádióból szóló tangóharmonika hangja, ezért nyolcéves koromtól kezdve négy-öt évig tanultam ezen a hangszeren. Nem volt hozzá jelentősebb tehetségem, mert voltak, akik gyorsabban haladtak, viszont nagyon szerettem, ahogy a zenét is. Azóta is elő-előveszem a hangszert, és ha van olyan esemény, amire találok megfelelő zeneszámot, előtte gyakorolgatok, majd eljátszom. Mostanában még énekelni is mertem hozzá (mosolyog).

– Énekelni?

– Igen, ez az ötödik olyan dolog, ami belecsöppent az életembe. Körülbelül húsz éve, a belvárosi nagytemplomnak alakult egy énekkara, oda hívtak énekelni. Majd Kómár István atya, aki akkor Szandaszőlősön volt plébános, karnagyként alakított egy énekkart, mely most tizenöt éves. Ebben vagyok tenor. Mióta kórustag vagyok, sokat fejlődött a hangképzésem is.

– Nemrég vette át az Ezüst Pelikán-díjat. Mit jelent az ön számára ez az elismerés?

– Amikor meghallottam, hogy a Rotary Club felterjeszt erre a díjra, jót mosolyogtam. A legnagyobb megdöbbenéssel értesültem róla, hogy megkapom. Nagyon nagy meglepetés és boldogság volt számomra, egyben hatalmas felelősség is. Úgy érzem, ez egy jó visszajelzés arra nézve, hogy jól végzem a dolgom, és én ennek továbbra is szeretnék megfelelni.

Névjegy: dr. Hoksári László

Foglalkozása: háziorvos

Született: 1955. július 30. Szolnok

Tanulmányai: Rákóczi úti Általános Iskola (1969); Verseghy Ferenc Gimnázium (1973); Szegedi Orvostudományi Egyetem általános orvos (1979)

Díjai: dr. Kálmándi Mihály-díj 2008; Rotary International Paul Harris-díj 2020; Ezüst Pelikán díj 2020

Családi állapota: nős, két leánygyermeke van és hat unokája