Érdekes történetek köthetők a régi szolnoki fogadókhoz, szállodákhoz

Mivel a megyeszékhely közlekedési és kereskedelmi csomópont volt, így a megfáradt utasoknak étkezést és szállást is kellett nyújtani a városban. Különösen 1876-tól, a „másodszori” megyeszékhellyé válástól lett igény a nívósabb vendéglátásra – folytatta a korábban megkezdett történetet Kis Krisztián Bálint.

Erre már nem feleltek meg a kiskocsmák és vendéglők, bár volt, amely így is nevet szerzett magának. A már említett Rőt Ökör kocsma fogadó is volt, híres konyhával, olyan specialitásokkal, mint a libamájas káposzta, tejfeles borjúfej­pörkölt, a vadkacsaragu, de az igazi ínyencek itt még békacombhoz is hozzájuthattak. A mai Eötvös téren levő Oroszlán kocsma is étellel várta nyájas vendégeit, de teljes körű vendéglátást a fogadók, majd szállók biztosítottak.

Közülük az első az 1700-as évektől a lebontásáig főleg a köznépet kiszolgáló Zöldfa fogadó volt a mai megyeháza helyén. A következő a város egyik legrégebbi épületében működő Fehérló fogadó lett, aminek szintén nem maradt ránk az épülete. Ma a Verseghy Könyvtár áll a helyén, s gazdája, Oberlander Antal azért nyitott az akkori piacnál vendéglőt, mert ez biztosította a forgalmát. Tőle az 1700-as évek második felében három alkalmazottal Taszler János vette át a boltot, de az igazán színvonalas szolnoki vendéglátás még váratott magára. Ezért az 1807-ben idelátogató I. Ferenc császár is jobb híján kíséretével együtt még a sóhivatal épületében vett magának szállást.

– Akkor nem lehetett sok híres vendége...

– A Fehérlót az 1800-as évek elején egy francia menekült, Prandner lovag virágoztatta fel, így 1819-ben már itt szállhatott meg a későbbi V. Ferdinánd magyar király, de 1845-ben gróf Széchenyi István is megfordult benne. Sokáig a város legjelesebb társasági helyeként éjszakai szállást, társas összejöveteli lehetőséget, napi kávézást is kínáltak benne, de vándorszínészek is felléptek itt. Később azonban megrozzant, ezért a város 1890-ben lebontatta. Sajnos semmilyen tárgyi emlék, még egy cégér sem maradt utána, mint ahogyan a Zöldfa fogadóról sem.

– Mikor lett a fogadókból szálloda Szolnokon?

– Akkor, amikor Obermayer Lajos vállalkozó 1860-ban felépítette a ma is álló, napjainkban múzeumként működő klasszicista stílusú Magyar Király Szállodát. Ez volt az első igazán nívós szolnoki vendéglátó intézmény, de a sors fintora, hogy néhány kályhacsempén és egykori emésztőgödréből előkerült pipától eltekintve – melyet egy figyelmetlen vendég ejthetett az árnyékszékbe – nem maradt ránk belőle más tárgyi emlék. Nincs pontos adatunk a szálloda kapacitásáról, már csak az itt működött kávéház, illetve takarékpénztár és helyi távíróhivatal miatt sem. Csupán külső homlokzatának fotóit ismerjük. Azt is érdemes megemlíteni róla, hogy amikor tulajdonosa, Obermayer Lajos csődbe ment, az általa épített tiszai fahídról vetette magát a folyóba. A Magyar Királyt utána két évtizedig a város későbbi legnagyobb szállodáját és kávéházát, a ma részben üresen álló Nemzeti Szállodát építtető Fischbein (Fodor) Dániel üzemeltette.

– Más szállodákról van-e hírünk ezekből az évtizedekből?

– Egy alispáni jelentés szerint 1879-ben Szolnokon négy szálloda működött, köztük a vasútállomás melletti Zóna és a Vasút is. Az első világháború kitörésének évében, 1914-ben már hatról tudunk, a Nemzetiről, az újonnan épített Fehérlóról, a Párisról, a Koronáról, az Erzsébetről és a Kossuthról. Amikor Fodor Dániel már korszerűtlennek ítélte a Magyar Királyt, gondolt egy nagyot, és saját szállodát épített a Molnár, a mai Szapáry utcában. Igaz, hogy pénzügyileg majdnem belebukott, de Lippich Gusztáv bankigazgató, későbbi főispán segítségével végül sikerült befejeznie. Az eredmény páratlan siker lett, mert az 1895-ben megnyitott hotel valóságos kultúrközponttá, mintegy Európa üzenetévé nőtte ki magát.

Harminchárom szobája és étterme, kávéháza mellett volt szökőkutas télikertje, bálterme is, és amikor a városban még híre sem volt a közvilágításnak, ott már villannyal világítottak, gázzal fűtöttek.

– Fodor Dánielnek pedig sikerült egyszerre asztalhoz ültetni a folyton üres zsebű katonatiszteket, a környékbeli gazdag földbirtokosokat, valamint a szolnoki polgárokat is. A kávéház a főúri kastélyok pompáját idézte, süppedő szőnyegekkel, aranycirádákkal és tükrökkel. Egyszerre csaknem ezerötszáz vendég szórakozhatott benne, de ebből a pompából mára sajnos csupán egyetlen, annak idején külön vasúti kocsival ideszállíttatott, ma félig elfalazott hatalmas belga tükör maradt az egyik bankfiókban. A Nemzeti megnyitása után hamarosan meg is szűnt a Magyar Király, melynek vezetését Fodor távozása után Wechsler Miksa vette át. Ezután a Nemzetibe jártak szórakozni az urak, a Lloydba pedig a kereskedők. A Nemzeti fénykorának az első világháború és a kommün vetett véget, bár tovább működött, de régi ragyogását már nem nyerte vissza.

– A két háború közötti korszaknak milyen emlékei maradtak ránk?

– 1926-ban négy szálloda működött a városban: a Nemzeti, a Lopocsi-féle a Baross és a Sütő utca sarkán, a Korona a vasútállomással szemben, valamint a Kossuth Szálloda szintén a vasútállomás környékén. Ezek a Nemzeti kivételével nem is számítottak korszerű szálláshelyeknek, idővel eltűnt a Lopocsi és a Kossuth, de helyettük 1928-ban új színfoltként megjelent a neobarokk stílusban épült Tisza Szálló. A két világháború között már csak vegetáló Nemzeti működésének végül 1944 őszén az vetett véget, hogy szovjet hadikórházzá alakították át. Később viszont a városi rendőrkapitányság épülete lett, és hányatott sorsa sajnos azóta sem ért véget.

– Elérkeztünk a ma is működő Tisza Szállóhoz.

– A Tisza Szálló első bérlője a pályaudvari vendéglőt bérlő Westher István fia, Westher Rudolf volt, és akkor ez lett a város első számú szórakozóhelye. Ide jártak a város urai, a környékbeli uradalmak gazdag birtokosai, itt tartották a nagyobb összejöveteleket és bálokat is. Híres vendégei közül Móricz Zsigmond, a szolnoki gyógyvíz nagy kedvelője ücsörgött előszeretettel árkádjai alatt.

A hőskornak végül itt is a világháború vetett véget, hadikórház lett belőle, és csak 1946-ban nyitották meg ismét a nagyközönség előtt.

– Mostani állapota pedig akár egész cikksorozat témája lehetne. Visszatekintve a szolnoki vendéglátás történetére, azt láthattuk, hogy a fejlődés iránya – akárcsak a többi város esetében – az egyszerű italkiméréstől a kocsmán és a fogadón át egészen az európai színvonalú szolgáltatást nyújtó szállodáig terjed. Az nyilvánvaló, hogy már a XVIII. század előtt számolhatunk helyi vendéglátással, de levéltári és egyéb adatok hiányában ezt még nagy vonalakban sem ismerjük. A sors sajátos fintora, hogy a város megmaradt két, egykori fénykorát elhanyagoltságában is idéző ódon szállodája ma csak árnyéka önmagának. Kérdés, hogy bármelyikük Szolnok maradandó értékeként visszanyeri-e még hajdani fényét...

Szamuely végeztette ki a kocsmárost

A szolnoki vendéglátás históriájában külön fejezet Stögermayer Antal kocsmáros históriája, aki egy személyben halászmester – halcsarnoka a mai Szabadság téren volt –, vendéglős, szakácskönyvíró és amatőr festő is volt. Legendás Aranylakat vendéglője a mai Tiszaliget bejáratánál állt, de ő volt a vármegyei kaszinó vendéglőse is. Stögermayer érdekes története sajnos szomorúan ért véget. Őt Szamuely végeztette ki 1919-ben, felesége a halálhír hallatán szívrohamban hunyt el, híres vendéglője pedig a második világháborúnak esett áldozatául.