Gyakorlatilag közszereplővé tette a koronavírus dr. Rusvai Miklóst

– A szeptemberi Prima-gálán kitért rá, hogy a köz embere számára általában kevésbé ismert, a laikusok által szürkébbnek vélt hivatása és munkássága a koronavírus berobbanása óta kapott nagyobb figyelmet. Az élénk érdeklődés pedig rámutatott a víruskutatás fontosságára, mely által a média hovatovább már „celebekként” kezeli a virológusokat.

– A koronavírus megjelenése, illetve a miatta meghozott első óvintézkedések időszaka után nem sokkal, a lakosság pánikhangulatának enyhítése érdekében a kormányzati kommunikáció és a sajtó is „felfedezte” a számos felvetésre érthető válaszokat adó szakembereket. Elsősorban a járványtannal foglalkozókat. Én ugyan virológus vagyok, de mivel a járványtani tanszéken általánosságban is foglalkozom fertőző betegségekkel, az adenovírusok és a légzőszervi fertőzések hatásaival, magam is bekerültem a gyakorta megkérdezett szakemberek körébe. Azóta nincs megállás ezen a téren sem. Ha az egyéb munkáim és elfoglaltságaim mellett van rá időm, úgy minden orgánumnak a rendelkezésére állok, és szívesen felelek az újságírók összes kérdésére.

– Ön a főváros szülötte, tudtommal állandó lakóhelye is Pest megyében van, ám ismeretes a Jászkunsághoz való bensőséges kötődése. Honnan ered a kapcsolat?

– Pontosabban a Jászsághoz való kötődésem a meghitt. Ennek magyarázatát kezdem onnan, hogy az apai felmenőim felvidékiek. A legkorábbi eleim a Trencsén vármegyei, azóta elnéptelenedett és más faluba beolvadt Rusván települtek, innen az ősi név. A család számos férfi tagja vett részt katonaként a Rákóczi-szabadságharcban, ennek következtében hol a török, hol az osztrák elől menekülni kényszerült. Mígnem leérkezett Jászapátiba. Az ottani római katolikus matrikulában meg is található a Rusvai név. Az anyai szálak is Felvidékhez kötöttek, a felmenők a fájdalmas ‘45-ös kitelepítések miatt ismertté lett Gútáról származnak. De már jóval hamarabb jászapátiak lettek, és nekik is a szomszédos, iványi településrészben volt földjük.

Az elmondottak okán a nagyszüleim tehát Felvidékről visszatelepült jászok.

– Jól tudom, hogy szülei a család első generációs értelmiségi tagjai?

– A húszas években a helyi tiszteletes és a tanító is úgy találták, hogy édesapám jó fejű gyerek, érdemes lenne taníttatni. Nagyapám ráállt a dologra. Apám az elemi iskolai tanulmányait szülőváro­sában, Jászapátin végezte, és itt is érettségizett 1942-ben, kitűnő eredménnyel. Édesanyám is hasonló utat járt be. Jött a háború, az új rendszer pedig a családi gazdálkodók földjeit bekényszerítette a közösbe. A világégést követő néhány év múlva a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Általános Orvosi Karán végzett két jászapáti fiatal, édesanyám és édesapám diplomát szereztek. A kor szokásainak megfelelően a friss diplomások nem választhattak maguknak munkahelyet, hanem központilag kihelyezték őket. A fővárosi Bajcsy-Zsilinszky kórházba kerültek, és a X. kerületben kaptak szolgálati lakást. Tulajdonképpen Budapesten alapítottak családot.

– Viszonylagosan messze kerültek a Jászságtól.

– Csupán egy időre, hiszen a család ‘62-ben Szolnokra költözött, amikor apu a Hetényi Géza kórház belgyógyászatára osztályvezető főorvosi kinevezést kapott. Én pedig majdhogynem sohasem hagytam el a Jászságot. Amikor az ötvenes évek elején a nővérem és én is már megérkeztünk a Rusvai családba, a hároméves testvérem elkapta a kor népbetegségének számító tüdőtuberkulózist, a tbc-t. A felépüléséig, illetve azért, hogy én ne legyek fertőzött, leköltöztettek nagyapámhoz Jászapátiba. A nagyszüleimnek ugye megvolt a háza, míg az akkoriban Apátitól közigazgatásilag különvált, ám addig részeként kezelt Jásziványban pedig a tanyája. Én ott nevelkedtem, gyermekkoromat tulajdonképpen ott töltöttem. Amit a vidékről, a természetről, a környezetünkről, az állatokról és növényekről, tücskökről, bogarakról egy érdeklődő kölyök megtudhat, azt én mindent a tanyán tanultam.

A föld és a jószágok közvetlen közelében nevelkedtem, cseperedtem.

– Amikor pedig visszakerültem Pestre, majd Szolnokra, én nyaranta minden évben a nagyszüleim tanyáján vakációztam, és okultam a természettől.

– Idővel pedig továbbtanult.

– Az elemi után a Piarista Gimnáziumba kerültem, ott is érettségiztem. És ezzel a részben vidéki, részben értelmiségi háttérrel végül félig falusi, félig értelmiségi hivatást választottam. Mivel madarász, ornitológus szerettem volna lenni, először az ELTE biológusi képzésére jelentkeztem, de nem vettek fel. Az Állatorvostudományi Egyetemre azonban ‘73-ban igen. És bár ‘78-ban lediplomáztam, én nem a klasszikus állatorvoslást, -gyógyítást választottam pályámnak. Az egyetemi éveim alatt nagyon megfogott a mikroszkopikus világ, és elhatároztam, hogy nekem a későbbiekben laboratóriumi terepen lesz dolgom. Virológus lettem, mivel tisztelt és szeretett professzorom, dr. Szent-Iványi Tamás akadémikus felajánlott egy munkát az egyetemen, az általa vezetett járványtani és mikrobiológiai tanszéken, és erre a meghívásra nem lehetett nemet mondani. Ott lettem tanársegéd a virológiai részlegen, később egyetemi tanárként magam vezettem ezt az egységet. Innen kerültem át az Állatorvostudományi Egyetem Patológiai Tanszékére tanszékvezetőnek kutatni és tanítani.

– Munkája mellett maradt ideje vidéki létének emlékeit ápolni?

– Még aktív koromban elhatároztam, hogy lesz saját tanyám, ahol földdel és állatokkal fogok újra foglalkozni. Ez hamarjában meg is valósult. A kilencvenes években, kárpótlás gyanánt, visszakaptuk nagyapám huszonkét hektáros földjét, de pár évvel korábban Inárcson már vettem egy kisebb, mintegy hathektárnyi területet. Előbbit unokatestvéremmel közösen, utóbbit magam művelem. Ha úgy hozza, traktort vezetek, szántok, vetek, aratok, bálázok. Juhokat tartok, meg kisebb lábasjószágokat, de van méhészetem is, illetve a kezdeti ornitológiai álmokból az lett, hogy igen aktív tagja vagyok az Ócsai Madárvárta Egyesületnek, ahol nyugdíjaztatásom óta szintén sokat időzök a kedvtelésemmel.

Feleségemmel negyven éve vagyunk boldog házasok, nekünk azt adta a sors, hogy nem lett gyermekünk. Családom azért mégiscsak népes.

– Mi magyarországi rusvaiak mind egy ágról származunk, és gyakorta tartunk itt-ott összejöveteleket vagy 2-300-an is akár...

Két esztendőn belül szelídülni fog a koronavírus

Miközben dr. Rusvai Miklósnak mi magunk is gratuláltunk a megyei Prima díjhoz, azért kíváncsiak voltunk véleményére a koronavírus legfrissebb híreivel kapcsolatosan is.

A szakember elmondta, a jelenlegi adatok emelkedő tendenciát mutatnak a fertőzöttség terén. Véleménye szerint azonban másfél-két év alatt a járvány egészségtani hatása belesimul a korábban megszokott influenzavírusokéba, és „elszelídül”. Ez idő alatt azonban vélhetően hazánkban szinte mindenki – az oltatlanok és az oltottak is – átesik a fertőzésen.

A virológus szerint előbbiek nehezebben, utóbbiak viszonylag könnyebben átvészelhetik ezt az időszakot. A vírus a nyirkos, párás, hűvösebb, háromtól húsz Celsius-fokig terjedő időt kedveli, a szárazban, a túl melegben, illetve a túl hidegben azonban nem él meg. Hozzátette: ha igazak az előrejelzések, és idén kemény, hideg telünk lesz, akkor a fertőzésveszély is gyengébbnek fog mutatkozni.