Bombajó bokszoló volt, végül azonban a ring helyett Istent választotta Karcag új plébánosa

– Hogyan került a papi pályára? 

– Székelyudvarhelyen születtem. Nehéz megfogalmazni és megragadni a pillanatot, hiszen ez egy folyamat volt. Fiatal koromtól sportolok, atletizáltam, futballoztam, birkóztam, bokszoltam – ez utóbbi sportágban ifjúságiban országos harmadik helyezett voltam Romániában, ami magyarként nem volt egyszerű. Ugyanakkor jártam ministrálni a templomba, ifjúsági hittanra, egyházi kórusban énekeltem. Nekem a sport és az egyház mindig együtt volt. Nagyon jól ment az ökölvívás, biztattak, hogy válogatott ­kerettag is lehetek. És akkor, 16 évesen elkezdtem gondolkozni, mi lesz utána, esetleg Európa-­bajnok, világbajnok leszek... Hogyan tovább? Tényleg azt mondom, egy isteni szikra láttatta meg, sokkal többet tudok tenni papként.

Úgy fogalmaztam meg ezt, hogy szeretném azt az üzenetet adni az embereknek, hogy szép az élet, mert Isten szeret minket. Erdélyben Gyulafehérváron volt teológiai képzés, de az elő­szemináriumba nem vettek fel, egy évig dolgoztam. Tizenhét éves voltam, amikor 1990 márciusában jött a forradalom, sokat remélt mindenki, vártuk, hogy most milyen szép, jó világ lesz, de az események elvették a kedvét mindenkinek. Nagyon sok fiatal, így én is két barátommal elindultam a határ felé, felültem a vonatra, és Békéscsabára, a menekülttáborba jöttem, ahol megkaptam a politikai menekültstátuszt. Végül Egerbe kerültem egy céghez, ahol másfél hónapig bírtam lelkileg segédmunkásként a kőművesek mellett – az nem az én világom volt. Akkor az ottani ferences templomban sekrestyés lettem. Jól beilleszkedtem, közben leérettségiztem.

– Akkor már tudta, hogy ezt választja?

– Éreztem, nem véletlen, hogy visszakerültem a templom környékére. Angolkisasszony nővéreknek volt ott fogadalomtétele, ezt hallgatva éreztem újra, nekem a templomban a helyem...

Vonzott a ferences lelkiség, egy évet voltam Budapesten, a ferencesek házában, aztán szigorú lelkigyakorlat volt Szécsényben, egy évig senkivel nem találkoztam, csak a szerzetes közösséggel. Nagyon szép évem volt, de a végére megértettem, nem a szerzetesség az utam, én világi papnak érzem magam. Feladatom, hogy felszántsam a világot, mindenkihez eljussak és elmondjam, szép az élet, nem kell ilyen búskomoran élni az életünket, mert van reménye a keresztény embernek.

Így kerültem a teológiára Egerbe, 1999-ben szenteltek fel. Ózdi, mezőkövesdi, jászberényi, sátoraljaújhelyi szolgálat után, 2004-ben Felsővadászon lettem huszonegy település lelkipásztora. A lelkipásztori ellátás mellett templomot, közösségi házat, plébániát és közösséget építettem Homrogdon, ahová 2012-ben költöztem át. Mostanáig szolgáltam ebben az aprófalvas csereháti településegységben, mígnem érsek atya felkért, hogy augusztus 1-től legyek Karcag plébánosa. 

– Mit sikerült eddig felépíteni? 

– Sok mindent örököltem, amiket igyekszem folytatni, s van, amit a saját ízlésem, habitusom szerint átalakítok majd. Az első, amit megváltoztattam, az a szentmisék rendje. Szeptembertől Tisza­szentimrén 8 órakor, Kunmadarason 9 órakor, Berekfürdőn 10 órakor, Karcagon pedig 11 órakor tartom a szentmisét. Úgy gondolom, ez a beosztás praktikusabb, mindenkinek megfelelő időpont nincs. A Szent Erzsébet közösséget a közép- és fiatal korosztállyal, az idősebb korosztályt a Szent István közösségben szeretném támogatni. Idő kell, hogy megismerjem az igényeket, de mondom a híveknek is, nem tudok és nem is akarok Zsolt atya lenni (elődje Gulyás Zsolt plébános volt – a szerk.), mert egyszerűen más-más személyiségek vagyunk, de elismerem, amiket csinált, és megköszönöm neki és János atyának is, hogy felépítették ezt a közösséget, amiért én is dolgozni szeretnék. 

– Mi jelenti a kikapcsolódást? 

– A sport. Futballozok, játszom a katolikus papok válogatottjában. Nemsokára megyünk Barcelonába játszani az ottani öregfiúkkal. Emellett futok, úszok, egész jól pingpongozok. A sport lételemem az egészség mellett, hiszen ez is kell ahhoz, hogy topon tudjak lenni szellemileg, lelkileg és fizikálisan is.