A paraszti világ értékeiből is merít a ceglédi Apáti-Tóth Sándor

– Milyen szakmai események, sikerek határozták meg a pályáját?

– Nagy megtiszteltetés számomra, hogy eddig több mint nyolcvan önálló kiállításon mutathattam be munkáimat hazánkban és külföldön egyaránt.

Ezek között számos rangos helyszín is szerepelt, például a budapesti Ernst Múzeum, ahol 1985-ben rendeztem tárlatot.

– Fotográfuséletem másik emlékezetes pillanata az volt, amikor a Magyar Nemzeti Galériában a hatvanadik születésnapomon mutattam be egy összefoglaló anyagomat. Ekkor még analóg technikával dolgoztam, ettől kezdve viszont már digitális képalkotással és feldolgozással készítettem munkáimat. Később fontos mérföldkő volt az életemben az Atlantisz című ciklusom, melyet hat éve, a budapesti FUGA Központban láthattak először az érdeklődők.

– A művészi fotózás elsajátításában nagy szerepe volt édesapjának...

– Így igaz. Édesapámból, Tóth Istvánból nemzetközi hírű fotóművész vált. Ám amikor megszülettem, még egyáltalán nem művészi céllal vette kezébe a fényképezőgépet, csupán szerette volna megörökíteni a felnövekvő kisfiát, engem. Éppen ezért vásárolt az egyik barátjától egy idejétmúlt masinát, és azzal készítette az első felvételeit. Mígnem amatőrként, egy fotókollekciójával felkereste a fővárosban Haller Frigyest, aki korának egyik legnagyobb fotóesztétája volt.

– A mester egy tanulmányban értékelte apám munkáját, dicsérő szó azonban alig akadt benne. Inkább egyfajta útmutatást adott későbbi munkájára nézve. Édesapám az intelmeket nagyon komolyan vette, és Haller utasításai szerint próbálta fényképezni mindazt, amit a környezetében érdekesnek ítélt. Néhány év elteltével apám újra felkereste a neves fotóművészt, aki a kezébe nyomott egy kiállítási meghívót.

– Az invitálás a franciaországi Bordeaux városának fotószalonjába szólt. Azt javasolta apámnak, hogy oda küldje el a képeit. Nagy meglepetésére mind a négy elküldött alkotását befogadta a kiállítás. Apám a lehető legtöbbet tudott a fekete-fehér fényképezésről. Olyan technikával dolgozott, aminek nem akadt párja. Egyetlen ember volt a világon, aki hozzá hasonló minőségben és igényességgel fényképezett portrékat, ő pedig az ottawai Yousuf Karsh volt, aki államfőket, hollywoodi sztárokat fotózott.

– Olyan légkörben nőtt fel, melyben elkerülhetetlen volt, hogy fényképezőgépet vegyen a kezébe. Milyen körülmények között indult el a pályán?

– Hatéves koromban kezdődött minden, amikor édesapámtól kaptam egy amatőr gépet. Tizenkét éves koromban már országos, felnőtteknek meghirdetett fotókiállításon szerepeltek a munkáim. Húsz-egynéhány évesen önálló kiállításom volt a budapesti Eötvös József Collegiumban, ami az akkori ifjúsági szellemi elit központjának számított. De Szegeden, az egyetemi klubban és a ceglédi Kossuth Múzeumban is láthatták a képeimet.

– Mindössze néhány év volt csupán az életemben, amikor nem fényképeztem. Ekkor intenzíven foglalkoztam más művészetekkel, például az irodalommal és a filmmel. Úgy láttam, hogy azok a nagy írói életművek maradandók, amelyek a világot teljességében ragadják meg. Én sem egy-egy esemény krónikása akartam lenni, hanem összefüggő világképet szerettem volna átadni a fotóimmal.

– Képeinek kedvelt mondanivalója a paraszti világ megelevenítése. Mi adja az ihletet ezekhez az alkotásokhoz?

– A hatvanas-hetvenes években többgenerációs családban éltünk. Együtt teltek mindennapjaim a nagyszüleimmel, akik csodálatra méltó parasztemberek voltak. Óriási hatást gyakoroltak rám. A már akkor eltűnőfélben lévő paraszti világ emlékei a beszélgetéseink során gyakran előkerültek. Ezenkívül serkentő körülmény volt, hogy később a ceglédi Kossuth Múzeum fotográfusaként dolgoztam. Az akkori igazgatón keresztül tudományos formában is megismerhettem a népi életet.

– Tudni kell, hogy a Csöndek című ciklusom főszereplői éppen a nagyszüleim voltak. Nagyapám tizenéves fiatalemberként, Isonzónál harcolt az első világháborúban. Szétlőtték a könyökét, így egész életében rokkant ember maradt. Ennek ellenére parasztemberként dolgozta végig az életét. Megpróbáltatásai dacára is békében, harmóniában teltek a napjai, ami számomra mindig követendő példa marad.

Sok lehetőségtől elesett a vírus miatt

– Tény, hogy a koronavírus-járvány miatt sok kiállítási lehetőségtől estem el – válaszolta Apáti-Tóth Sándor arra a kérdésünkre, hogy miként tud egy művész ma, a járvány idején érvényesülni.

– Székelyföldön nyílt volna egy tárlatom, de sajnos erre már nem kerülhetett sor. Tavasszal, a karantén idején, rengeteg időt töltöttem a számítógépem előtt. A korábbi felvételeim összeállításán dolgoztam, aminek köszönhetően mostanra egy teljes új kiállítási anyagom áll készen. Idén tavasszal vagy a nyár elején a Ceglédi Galériában mutatnék be egy kollekciót, melyet akkor válogattam össze.

– Mindemellett azt is tervezem, hogy csokorba gyűjtöm a szájhagyomány útján fennmaradt, családi összejövetelekhez kapcsolódó történeteket. Közülük is elsősorban azokat, melyeknek néprajzi értékük van. Feladatomnak érzem ugyanis, hogy továbbörökítsem a népélet ezen adalékát az utókornak. Eddig egy-egy kulcsszó szerepel csupán a jegyzetpapírjaimon, később azonban szeretném részletesen feldolgozni a legfontosabb elbeszéléseket – tette hozzá a fotóművész.