Atyafiságos viszony fűzte a Jászkunsághoz a főherceget

A történet szálai messzire nyúlnak vissza. A Habsburgok az 1847-ben elhunyt József nádortól, II. Lipót magyar király fiától eredő magyar ágát mindig atyafiságos viszony fűzte a Jászkunsághoz. A muszáj vármegye születéséig, 1876-ig jászkun kiváltság volt, hogy más urat nem ismertek el maguk a fölött, mint a nádort, a király utáni legfőbb méltóságot.

József nádort különösen kedvelték, látogatása emlékére a Jászság és a Kunság ma is meglévő emlékoszlopot emelt, bár néha lanyhult a barátság. Így történt, hogy a Habsburgokkal való mosolyszünetkor Berényben a Nádor emlékműről a Zagyváig repült a kétfejű madár, Karcagon meg az 1848-ban időlegesen lerombolt, majd újjáépített oszlopra később felrakták Petőfi Sándort, aki azóta is onnan szemléli a világot. Szolnok se maradt ki a civódásból.

István nádor itt torkollta le az 1847-es vasútavatáskor szónokolni kezdő Kossuth Lajost, aki állítólag az Indóházzal szemközti Klein-kocsma elődjében enyhítette búját, de soha nem felejtette el városunknak az esetet.

A teljes nevén Habsburg-Lotaringiai József Ágost főhercegnek a családi-történelmi kapcsolatokon kívül más oka is volt szolnoki látogatásaira. A mifelénk gyakran csak „József apánkként” emlegetett katonát érzelmi szálak is köthették szűkebb pátriánkhoz. Ő alatta szolgáltak a nagy háborúban azok a jászkunsági katonák, akiktől megtisztelő nevét kapta, és egyike volt annak a kevés Habsburgnak, akit valóban szerettek mifelénk. Kiválóan beszélt magyarul, de személyes bátorságával, emberségével is kivívta beosztottai megbecsülését.

A tábornagy nem tehetett a magyaroknak különösen hatalmas véráldozatot jelentő háborúról, azt nem ő találta ki, de katonái számára igyekezett minél elviselhetőbbé tenni a harctér megpróbáltatásait. Nála nem volt külön tiszti konyha, maga is legénységi koszton élt, sikerrel harcolt a szerb, az orosz és az olasz fronton, és az uralkodóház tagjai közül talán egyedül szerzett két sebesülést is a harcok során.

Miután a személyes felderítésben bízott a legjobban, volt hogy az olasz fegyverek lőtávolán belül, egy fa tetején ülve figyelte az ellenség hadállásait, így nem csoda, hogy alig úszta meg ép bőrrel a háborút. Az itteni katonák egykori parancsnokaként már a templomépítés előtt is tiszteletét tette a városban, amikor 1926. október 10-én ő avatta fel a szolnoki hősi emlékművet.

A szegények iránti könyörületet jelképező templom építésére a főherceg felesége, Auguszta ténykedése miatt is rokonszenvvel tekinthetett. A sebesülteket is ápoló főhercegasszony nevéhez fűződik a háború alatti segélyezést szolgáló Gyorssegély-Auguszta-alap létrehozása, és a főrangú hölgy nagy erővel szervezte a hadbavonultak családtagjainak, illetve a rászorulók támogatására szolgáló karitatív mozgalmakat, melyekről a szegények érdekében szintén sokat tevő Küry Albert szolnoki alispán is igen elismerően nyilatkozott.

József főherceg a háborút követő rövid közéleti szereplése után már csak a tudományos tevékenységének szentelte magát, egy ideig ő volt a Magyar Tudományos Akadémia elnöke is. Életét egyetlen dolog árnyékolta be csupán: 1944 őszén hűséget esküdött Szálasinak. Erre egyébként később ő maga sem emlékezett vissza szívesen...

Valószínűleg József főherceg templomlátogatása volt az utolsó alkalom, amikor az uralkodóház egyik tagja hivatalosan látogatta meg váro­sunkat. A főherceg a háború végén feleségével együtt elhagyta Magyarországot, mindketten Németországban hunytak el az 1960-as években.

Alcsúti kastélyukat és budavári palotájukat kirabolták, lerombolták a háború végén, bár az utóbbi újjáépítésére már készülnek a tervek. A 60-as, 70-es években ugyancsak feltörték és kifosztották a budai várban levő családi sírboltot is. A rendszerváltás után városunkba látogató Habsburg Ottó már nem az utolsó magyar uralkodóház egykori trónörököseként, hanem a Páneurópai Unió elnökeként tette tiszteletét a Tisza partján.

Jászkun katonák a háború poklában

Bár „József apánkról” köztudott volt, hogy minden erejével kímélte a katonáit, ő sem tudott változtatni a háború borzalmain. Az első világégésben népességszámukhoz képest a szerbek után a magyarok szenvedték el a legnagyobb veszteséget, ezért az idősebb korosztályokat is hamar a harctérre szólították.

A hadvezetés kapkodása miatt az alföldi tájhoz szokott jászkun katonák különösen nehéz helyzetbe kerültek, mert míg a Monarchia hegyi alakulatai kozák lovasokkal kergetőztek az orosz síkságon, az Alpok égbe nyúló járhatatlan sziklái között évekig ők tartották az olasz frontot. Ezért történhetett meg, hogy például a körülbelül kétezer lelket számláló Jászfelsőszentgyörgyről több mint kétszáz férfi vett részt a harcokban, akik közül nyolcvanhárman soha többé nem látták viszont az otthoni tájat. Nevüket a község hősi emlékműve őrzi.