Menthetetlennek ítélték, ezért kellett lebontani a Hubay-házat

– A modern lakásnak – ahol most a múltat idézzük – sajátos hangulatot kölcsönöznek az ön szép, antik bútorai.

– Ennyit tudtam megőrizni egykori otthonomból – mutat körbe B. Sipos Gabriella. – A többit a múzeumnak adományoztam, hogy fennmaradjanak az utókor számára.

– Nehezen sikerült összehozni ez a találkozót. Sokáig ugyanis nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy beszéljen a lebontott nevezetes épületről...

– Az egykori, Magyar utca 20. szám alatti ház nem az ükapámé, Hubay Ferenc polgármesteré volt – ahogy sokan gondolták –, hanem az egyik fiáé, de így is történeti értékkel bírt. Az 1870-es évek második felében építtette Scheftsik István akkori polgármester. Tőle vette meg özvegy ükanyám legkisebb leánya számára hozományul. Az 1881-ben készült kataszteri térképen már jól felismerhető az 1442-es helyrajzi számú,

jellegzetesen szabálytalan formájú telken álló, kissé szétnyíló szárú L betűt formázó lakóépület.

– Dr. hubói Hubay Miklós orvostudor 1892. október 10-én vette feleségül a szintén felvidéki származású gyógyszerésznek, a városháza mellett álló, úgynevezett Öreg Patika tulajdonosának leányát, hórai Horánszky Gizellát. Az esküvő után költöztek az ötszobás, nagypolgári házba, melyben dédapám rendelője a kapubejárat melletti szobában volt. Házasságukból öt gyermek született, közülük négyen érték meg a felnőttkort. Akkoriban még nem kórházban szültek, így mind az öt gyermek ebben a házban jött világra. Harmadikként nagymamám, Hubay Aranka, később Sipos Istvánné. Nagymamámtól tudom, hogy ő a hálószobában, a sarokban lévő ágyon született, ami a ’60-as évektől az ő fekhelye is volt.

– Dédapám szintén jeles személyiség volt, mert miután 1889-ben elvégezte az orvosi egyetemet, majdnem több mint három évtizedig Szolnok tiszti főorvosaként és megyei főorvosként dolgozott. Emellett napi kétszer egy órában a házban kialakított rendelőjében fogadta betegeit. Ez volt a dolgozószobája is, ahol a szakirodalmat tanulmányozta, így alkalmazta és tökéletesítette a modern orvostudomány eredményeit, amivel általános tiszteletet és megbecsülést vívott ki magának. A visszaemlékezések szerint bűbájos, szeretetreméltó egyéniség volt, lénye csupa finomság. A magyar úr típusának nem termett jellegzetesebb képviselője ebben a városban: halk szavú, szerény, önérzetes, finom modorú ember volt.

– Már rezidensi ideje alatt felkerült a legtöbb adót fizetők listájára, és ez alapján 1891-ben virilis városi képviselő lett. Később tagja lett a Szolnoki Mezőgazdasági Takarékpénztár Rt. és a Vármegyei Casino választmányának, valamint betöltötte az Országos Orvos Szövetség vármegyei fiókjának jegyzői, majd egyik alelnöki tisztségét is. Harminchat évig volt tagja a helyi református egyház presbitériumának.

Több orvos kollégájával együtt könyvet is írt A gyermekek testi ápolásáról címmel, mely 1900-ban jelent meg.

„Nyugalomba vonulása után a helybeli lapok hasábjain megírta a századvégi Szolnok társadalmi érdekességeit, figyelemre méltó írói tehetséggel rajzolva meg az akkor élt szolnoki polgárok portréit” – írta róla nekrológjában a helyi újság.

– Közben nehéz idők is jártak a Hubay-féle házra. 1919-ben a román ágyúzások során találatot kapott, és súlyos kárt szenvedett az ebédlője, 1944-ben pedig a fosztogató orosz katonák sem kerülték el. Gyermekkoromban nyaranta egy-két hetet itt töltöttem nagymamámnál, nagyon szerettem hozzá, Szolnokra jönni. Ő is nagyon szeretett engem, és kívánságára ajándékozta nekem apukám az örökségét, így költöztünk ide 1983-ban. Az elmondottak alapján érthető, hogy nekem ez a ház érzelmileg is rendkívül fontos volt.

– Miért kellett mégis meg-válnia tőle?

– Anyagiak hiányában nem tudtam fenntartani, nem volt elég erőm a megfelelő karbantartására sem, nemhogy a felújítására. Így sem tudtam soha félretenni akárcsak egy fillért is, mert a ház mindent vitt, pedig csupán „tűzoltást” végeztem rajta. Egészségi állapotom romlásával pedig már fizikailag sem éreztem erőt a munkák elvégzéséhez, és a téli hideget is egyre nehezebben viseltem. A nagy belmagasság miatt nem lehetett rendesen felfűteni, ezáltal sokat fagyoskodtam telente.

– Szerettem volna olyan vevőt találni rá, aki megőrzi és fel is tudja újíttatni, de ehhez nem rendelkeztem megfelelő ismeretségi körrel. Habár Szolnok egyik legnagyobb lokálpatriótája, dr. Szalóki István a segítségemre sietett, nem értünk el érdemi eredményt. Ő két irányban is próbálkozott: a városházán azt a választ kapta, hogy a ház nem szerepel a védendő épületek listáján. Emellett magával hozta a város egyik neves, ingatlanfejlesztéssel is foglalkozó építési vállalkozóját, hogy kikérje véleményét az ügyben.

Ő kerek perec kijelentette: sajnos a ház menthetetlen, nem érdemes rá pénzt költeni.

– Ha jelentős ráfordítással mégis felújíttatná valaki, azt két-három évtizedenként meg kellene ismételni. Mivel olyan érdeklődő nem akadt, aki megtartotta volna, így nem tehettem mást, annak adtam el, aki megvette. Ezt azért is mondtam el, mert van, aki hibáztat azért, amiért ehhez folyamodtam, de nem volt más választásom.

– A bronz emléktábla avatása valamelyest azért könnyített a lelkén?

– Hogy mégse múljon el teljesen nyomtalanul dédszüleim házának emléke, Révi Norbert szobrászművésszel egy domborműves emléktáblát készíttettem, melyet a helyén felhúzott társasház falán helyeztünk el. Ezt lepleztük le szeptember 10-én. A Damjanich János Múzeum munkatársai (Gulyás Katalin történeti osztályvezető és dr. Bagi Gábor történész) pedig a bontás előtt fotókon örökítették meg az épület minden részletét, és tudtommal a bontáskor több elemét – például a kapu feletti vakolatdíszt és talán a kaput – is elhelyezték a gyűjteményben. Még annyit tehettem, hogy az itt látható emlékeken kívül a ház szinte teljes berendezését, felszerelését a múzeumnak ajándékoztam.

– Mára sikerült teljesen feldolgoznia a ház lebontását?

– Előbb-utóbb muszáj lesz, mert attól, hogy nekem fáj, még nem áll meg a világ. De szeretném, hogy ennek a háznak és a benne élt családnak fennmaradjon az emléke.

Versenyt futnak az idővel, hogy megóvják a régi épületeket

A Hubay-ház története nem egyedülálló a városban. Sorra tűnnek el Szolnok régen épített örökségének emlékei. Ennek a folyamatnak a hatására és lehetőség szerinti megállítására, vagy legalábbis lassítására jött létre az a néhány fiatal építészből, lokálpatriótából álló polgári tömörülés, mely elsődleges feladataként hozzálátott a megyeszékhely még megmaradt értékes régi épületeinek felméréséhez.

Munkájuk értékének, fontosságának egyik jelképe lehet a cikkünkben szereplő épület sorsa is, ugyanis történeti emlékeink megsemmisülése mindig visszafordíthatatlan és jóvátehetetlen veszteség mindannyiunk számára.