Sötétség uralkodik a nagyszínpadon, harsány kacagás a Szín-Mű-Helyben

Miután az említett kisszínpadi darab méltó folytatása a Szín-Mű-Helytől régóta megszokott, szinte kizárólagosan mély tartalommal, egyben magas művészeti munkássággal bíró előadásainak, és valljuk be, több szót is érdemel, mint a sötétség komédiája, véleményrovatunk kezdődjön hát e mű értékelésével.

Az öldöklés istene

Az öldöklés istene írója, a hegedűművész édesanyja révén magyar kötődésű, de már francia származású Yasmina Reza azok számára lehet ismerős, akik a rétegelt entellektüelhumorban járatosak. Művészeti pályáját kezdetekben színészként építgette a gall színpadokon, majd miután drámákat, regényeket és forgatókönyveket vetett papírra, neve és munkái máig tartó világ körüli turnéra indultak.

A hölgynek olyan humora van, melyben az egyéni és közösségi tragédia egy időben vonul fel a vicces szatírával, a kacagtató komédiával.

A néző rendre azzal szembesül, hogy műveinek adott pillanatában nagyot mulat olyan jeleneten, mely drámai szituációkat hordoz, és megdöbbenve sajnálkozik, amikor a helyzet- és jellemkomikum a térdcsapkodást igényelné. Reza műveinek színpadra vitele és megrendezése épp e fonákságok miatt tűnhetne fogcsikorgatónak.

A vállalkozó szellemű rendezők azonban pont az ilyen kétnézetű darabok közzétételét szeretik. Ilyen bevállalós rendező a román Sorin Militaru, aki legalább másfél évtizede visszatérő vendégdirektora a Szigligetinek. A nagyszínpadon sikerrel vitte már színre Örkény Macskajátékát, mások mellett Almási Évával, Sebestyén Évával és Császár Gyöngyivel, míg a „szobában” a Ketten egyedüllel, az Übü királlyal és az Elnöknőkkel alkotott maradandót. Efféle tizenöt éves antréval elvárható volt Militarutól, hogy meggyőző lesz Az öldöklés istenével is. Nos, az lett!

A darab története két, a társadalmi ranglétra más-más fokán álló házaspár kényszeredett összejövetelét mutatja be.

Egyikük kisfia játék közben egy bottal kiveri a másik pár gyermekének két fogát. A szülők úgy gondolják, civilizált módon megbeszélik a történteket, hamarjában lezárják a múltat, gyermekeik jelenléte nélkül is kibékítik a két felet.

Mit ad isten, mit ad az öldöklés istene? Eleinte apró, csipkelődő szótüskékkel szurkálva a másikat, egymást és magukat teszik mulatságossá, de inkább nevetségessé a szereplők. A kitől-kitől őszinte, szarkasztikus, kaján gúnyolódás pedig az epilógusig tartó totális megmondó-háborúvá terjeszti ki az ember-ember elleni harcot, mindeközben dühösen acsarkodó állattá változtatja az Úr kétlábú teremtményeit.

Yasmina Reza Sorin Militaru-féle bohózata szerintem semmiféleképpen nem bohózat, hiszen a cirkuszolás mókamesterei nem hasraesős hatásvadászok.

Tragikomédia, de inkább komitragédia, hiszen a mondanivaló javarészt a szülők személyes és családi drámája, melyen más környezetben sírni, sajnálkozni illene.

Csakhogy a katartikus sorscsapások ellenére a darab a nézőt mégis visszatarthatatlan röhögésfolyamba sodorja, mely köszönhető az író, a direktor, nem utolsósorban a négy főszereplő művészi zsenialitásának.

A Radó Denise által megformált Véronique Houllié asszonyság félműveltségével és a családban hordott nadrágjával kerekedik felül férjén, a Molnár László alakított Michel Houllién. Radó bámulatosan visszataszító, végig ridegen, mosolytalanul játssza szerepét, anyatigris szemével megölne mindenkit, aki szembeszáll az akaratával, elgondolásával.

Molnár karaktere a kispolgári család meghunyászkodó kisembere, aki személyiségéből adódóan még egy folyton kóborló hörcsögöt sem bántana meg.

Játéka bámulatos, sokszor elég a mimikájával varázsolnia, s megjeleníteni a jelentéktelenségét.

Lázadása a titokban történő cukorka- és piskótaevésben nyilvánul meg. Családfői jegye egyetlen alkalommal tör ki belőle, mikor is letöri Az öldöklés istenének szarvát, annak falloszi jelképében. Ám még győzelmi mámora után is megalázza a felesége.

A másik sarokban a Reille szülők állnak. Annette-ét Molnár Nikolett, Alaint Barabás Botond játssza.

Anette feleségként megalázott szerepében Molnár szerényen tündököl. Színészi adottságainak sokszínűségét ezúttal szürkesége emeli ki.

Eleinte legerőteljesebb lázadó megnyilvánulását párjával szemben egy vödörben éli ki. Szó szerint hányingere van a férjétől, aki ölebként használja a szerinte semmit, főleg semmit sem tudó nejét, mely miatt Anette csak a darab harmadik harmadában merészel megengedetlenül tüntetni. Alain a szarkasztikus modorával, a folyamatos mobiltelefonálgatásával, hitvány jellemével megbotránkoztató, ennek tökéletes megformálása miatt Barabás legalább elismerésre méltó.

Cristian Marin díszlete egyedi és helyénvaló, a színészek döglődő mikroportjai szolgáltattak olykor elégedetlenséget az egyébként elégedettre, sőt, mi több, nagyon is időszerűre, frissre, élőre, szórakoztatóra sikerült előadásnak.

Black Comedy, a sötétség komédiája

Szigligeti, 2001. március 9., bemutató.

Emlékeznek még Darvas Ivánnal és Alföldi Róberttel a Szikora János rendezte Amadeusra? Felejthetetlen.

Bizonyára azoknak is emlékezetes, akik nem látták a darabot, hiszen annyi díjat elnyert, annyit cikkeztek róla, hogy egyetlen csettintésre nem lehet nem visszapergetni az élményeket.

Peter Shaffer, a kortárs angol drámairodalom fenegyereke tollából kifolyt színpadi remekmű után mit gondolhatott volna a laikus közönség, minthogy újfent valami katartikus érzéssel áll fel székéből egy másik, Szolnokon bemutatott darabja után.

Ám jelenkorunk nagyszínpadi Black Comedy-je nem egy dráma.

Nem is egy Amadeus. Amikor Koltai Tamás színikritikus véleményt írt a Madách Színházban 1968-ban játszott, Vámos László által rendezett, a kor színészóriásait, mások mellett Márkus Lászlót, Psota Irént, Vass Évát, Körmendi Jánost, Lőte Attilát felvonultató Black Comedy ősbemutatóról, summázatában megjegyezte: „Azt hiszem, mérce is lesz sokáig.”

Nem állt módomban megtekintetni a ‘68-as legendás előadást. Látatlanul is arra merészkedem azonban, hogy én pedig sajnálatosan megjegyezzem: a Szigligeti Black Comedy-je nemhogy leverte a lécet, hanem jóval alatta teljesítette ebbéli küldetését.

A modern kori Tévedések vígjátéka szolnoki változata komédiaként aposztrofálva inkább lenne a színjátszás paródiája, mint vidám kikapcsolódás.

A Szurdi Miklós rendezte darab nélkülözi a felkészült cirkuszi bohóc tökéletesen időzített poénpetárdáit, hiszen itt a viccágyúk döcögősen gurulva a helyükre, késleltetve sülnek el. Meglehet, rossz napot fogott ki színész, néző vagy kritikus, de olybá tűnik, a még csetlő-botló előadásnak össze kell érnie.

Még a londoni ősbemutató után egy brit kritikus azt írta: „...valóság lett egy paradoxonból: létrejött a lassított farce...”. Peter Shaffer is egyébiránt „farce”-nak határozta meg a Black Comedy műfaját. A farce jelentése: bohózat, komédia, cirkusz. Így pedig, ha viszont mégsem kritikus szemmel nézzük meg a szolnoki darabot, csupán farce-ként fogjuk fel, és egyébként is mulatságosnak tartjuk a cirkuszban a bohóc orrából felénk irányuló vízispriccet, akár szórakoztató is lehet ez az előadás…