A szolnoki művész az egykori romos Lippich-kastélyhoz fűződő történetét is felidézte

A Damjanich múzeum első emeleti Pantheonja azon jeles és nemes szándékú személyiségek emlékhelye, akik valamiféle hasznossal, értékessel, maradandóval szolgálták a Jászkunságot. Sok más nagyság mellett ilyen volt koronghi Lippich Gusztáv is, akinek munkássága méltatlanul feledésbe merült, ám emlékezete immáron méltó helyre került. Illetve, ahogy az eseményen az egykori vármegyei főispán életrajzának felelevenítésekor dr. Bagi Gábor kandidátus, a Damjanich múzeum történésze kifejtette, a Lippich család három férfiúja, nevezetesen Gusztáv Elek nevű unokaöccse és István nevű fia is kiérdemelne egy-egy emléktáblát…

De ki is volt koronghi Lippich Gusztáv? Erről dr. Bagi Gábor történész megemlékezésén túl dr. Bojtos Gábortól, a vármegyei levéltár főlevéltárosától kaptunk pontos adatokat.

Lippich Gusztáv 1848. szeptember 4-én született Szelevényen, egy római katolikus vallású, nemesi, tekintélyes birtokokkal rendelkező családban. Tanulmányainak elvégzése után Heves és Külső-Szolnok vármegyében (a szolnoki törvényszéknél) tiszteletbeli, később valóságos jegyző, majd az ügyvédi oklevél megszerzése, 1873 után Szolnokon nyitott ügyvédi irodát és telepedett le a városban. Háza a mai Szabadság téren, a hajdani Híd Bisztró oldalában volt.

A német és francia nyelven is beszélő, széles látókörű, művelt embernek leírt Lippich 1877-től volt tagja a törvényhatósági bizottságnak. 1893 és 1899 között a Szolnoki Mezőgazdasági Takarékpénztár vezérigazgatójaként tartották számon. Nevéhez fűződik a Takarékpénztár századfordulón tervezett és átadott szecessziós palotája az Arany János utca és a Kossuth Lajos utca sarkán.

Az uralkodó Lippich Gusztávot 1899-ben nevezte ki Jász-Nagykun-Szolnok vármegye főispánjává. Aktív közéleti tevékenységet folytatott: felügyelőbizottsági tagja volt a Hungária Gőzmalom Rt-nek, a Tiszavidéki Takarékpénztár ügyésze lett, elnöke volt a szolnoki Vármegyei Kaszinónak, a Dalegyletnek, a Főgimnáziumi Tanuló-segítő Egyesületnek és az 1901-ben alapított Tisza Evezős Egyletnek is.

Az első ügy, amellyel foglalkozott és amely tulajdonképpen végigkísérte Lippich főispánságát, a vármegye mintegy háromszáz kilométernyi kőútjának kiépítése volt. Mégis legmaradandóbb, legnevezetesebb alkotása az 1902 nyarán átadott Szolnoki Művésztelep volt. A telep létrejöttéért majdhogynem házalt, az összegyűjtött adományok pedig sikerre vitték fáradozását. Egyik támogatója – a szászbereki Kohner Adolf báró mellett – saját unokaöccse (azaz Elek nevű testvérének a fia, koronghi Lippich Elek) volt, aki ebben az időben a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) művészeti osztályának vezetői tisztét töltötte be. Lippich Gusztáv elgondolásai megelőzték a két világháború között regnáló legendás kultuszminiszter, Klebersberg Kunó kultúrpolitikai és közoktatásügyi törekvéseit, aki a kultúrát, a művészetet, a tanítást és az iparosítást tartotta a fejlődés elsődleges mozgatórugójának.

Lippich Gusztáv a főispáni hivatali vizsgálatai mellett ellenőrizte a vármegyei közkórházat, a szolnoki közvágóhídat, de egyedi vizsgálati terepnek számított a Szolnokon tartott ellenőrzése 1903-ban a szegényügy, a közegészségügy, a köztisztaság területén. Ennek keretében ugyanis személyesen vizsgálta meg a szegényházat, számos kocsmát, és a bérkocsik állapotát. A szolnoki nevelő-oktató tevékenység intézményi bővülése a századfordulón ment végbe. Még 1898-ban megnyitottak három óvodát, majd Lippich alatt sikerült elérni, hogy állami jellegűeknek nyilvánították ki a tiszaparti, templomtéri, a ferencvárosi, az újvárosi és a Petőfi utcai községi elemi iskolákat. Nevéhez fűződik a Felső Leánynépiskola átalakítása Polgári Leányiskolává, illetve a Polgári Fiúiskola 1902-ben történt megnyitása a Festő utca sarkán.

Lippich Gusztáv nevéhez fűződik a vármegyében létrehozandó cukorgyár alapítása is, ő lobbizott a leghatékonyabban a létrejöttéért. Noha 1905-ben Lippich lemondott főispáni állásáról, a Szolnoki Cukorgyár Rt. végül 1912-ben megalakult, a gyáravatásra pedig 1914-ben került sor.

Lippich Gusztáv 1916. november 6-án hunyt el életének 69. évében Szolnokon. Temetésére november 9-én került sor Szajolban.

Örökségét István nevű fia gondozta, aki a szolnoki középiskolai tanulmányai befejeztével elvégezte a Budapesti Kereskedelmi Akadémiát, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi fakultását is. 1905-ben már Jász-Nagykun-Szolnok vármegye közigazgatási gyakornoka, majd 1906 júniusától aljegyzője volt. 1914-ben az I. honvéd huszárezredbe vonult be, majd 1916 júniusáig az orosz és erdélyi frontokon harcolt. 1919 őszén választották meg a vármegye másodfőjegyzőjévé, később kormánybiztos-főispánjává is. 

A Tanácsköztársaság alatt letartóztatták. 1920. június 21-én menesztették hivatalából, de már októberben vissza is került főispáni székébe. Lippich István a Szolnoki Művész Egyesület elnökeként is működött, és édesanyja révén, Szajolban komolyabb birtokkal rendelkezve, a Mezőgazdasági Takarékpénztár és a Vármegyei Tejszövetkezet alelnöke is volt. Ő 1946-ban hunyt el, és édesapja mellé, Szajolban helyezték örök nyugalomra. Nyughelyük a Nemzeti Sírkert része.