2023.11.25. 11:21
A legendás 6:3 napján született a Szolnoki MTE kiválósága – hetvenéves Szatmári János
Szatmári János napra pontosan akkor született, amikor 1953. november 25-én a 6:3-as magyar–angol mérkőzést játszották Londonban. Aligha ezért szerette meg a futballt, de az biztos, hogy a játék varázsa hatott rá, mint a legtöbb fiatal srácra. Az elmúlt évtizedekben előbb játékosként, majd edzőként is szoros kapcsolatban volt a futballal. Sőt, ma is edzőként dolgozik a Szolnoki MÁV FC utánpótlásánál. Miről másról, mint a fociról beszélgettünk a születésnapját ünneplő sportemberrel.
Szatmári János tartja a labdát az MTE–DVSC, 3–2-es szolnoki győzelemmel véget ért mérkőzésen, 1977. augusztus 7-én. Születése óta együtt él a focival
Fotó: Beküldött fotó
– Először beszéljünk a jelenről. Mit szól a magyar válogatott Eb-selejtezőben elért eredményeihez?
– Azt gondolom, hogy az elmúlt évek eredménysora örömre és bizakodásra ad okot a jövő nyári Eb-re. A mieinknek nemcsak játékuk, hanem karakterük is van. Igaz, a csapatjáték a legfontosabb, de nálunk kétségkívül Szoboszlai Dominik viszi a prímet. És akkor nem beszéltünk a kapitányról, Marco Rossiról, aki nagy stratéga, és mint az eredményei is bizonyítják, kiváló szakember.
– Úgy tudom, hogy több mint fél évszázaddal ezelőtt önnek is szép élménye volt az ifjúsági válogatott játékosaként.
– Igen, abban az időszakban többször is előfordult, hogy az ifjúságiak a felnőttválogatott meccsei előtt játszottak a Népstadionban. Régen, 1971-ben magyar–jugoszláv találkozót rendeztek, ami egyben a legendás játékos, Tichy Lajos búcsúmeccse volt, több mint ötvenezer szurkoló előtt. Mi azt megelőzve ugyancsak a jugoszlávokkal találkoztunk, nekünk is legalább huszonötezren szurkoltak, a második félidőben álltam be, 2–1-re nyertünk, életre szóló élmény volt.
– Hogyan esett önre a választás az ifiválogatottnál?
– Tápiószelei srác vagyok, ott ismerkedtem meg a futballal, majd 1968-ban felvettek a szolnoki gépipari technikumba, szeptemberben már az MTE igazolt labdarúgója lettem. Még 17 éves sem voltam, amikor bemutatkoztam az MTE NB I/B-s felnőttcsapatában. Az ifiválogatottnál is felfigyeltek rám, több találkozón is szóhoz jutottam. Nagyszerű éveket töltöttem az MTE-nél, az emberek még ma is visszaemlékeznek a legendás kupamenetelésünkre, amikor az elődöntőig jutottunk.
– Később mégis úgy döntött, hogy az ország másik végében, Zalaegerszegen próbál szerencsét.
– Az MTE-vel nem sikerült a feljutás, ki akartam próbálni magam az első osztályban, így kapóra jött a ZTE ajánlata. Két és fél évet töltöttem náluk, csodás időszak volt, több mint tízezer drukker előtt játszottunk hétről hétre. Tartóztattak, hogy maradjak, közben hívott a Győri ETO, én azonban sem maradni, sem elmenni nem akartam, inkább haza akartam jönni. Abban az időszakban már itt volt az MTE-nél Lódi Laci, sőt, visszatértek a régi harcostársak, mint Sebők Gyuri és Kolláth Béla. Akkor már készültem az edzői pályára, szakedzői diplomát szereztem a Testnevelési Főiskolán. A klubot már MÁV MTE-nek hívták, amikor 1982-ben úgy döntöttem, hogy vége a játéknak, mert elegem lett a sérülésekből. A nyáron már a tiszakécskei gárda felkészülését vezettem.
– Ismerve edzői pályafutását, többször is visszatért Szolnokra, és a sikerek sem maradtak el.
– Többször is a feljutás küszöbén álltunk, de az álomból sosem lett valóság. A kupában 1988-ban – ugyanúgy, mint játékoskoromban – NB I.-es klubokat búcsúztattunk, és az elődöntőig meneteltünk, akkor is a későbbi győztes, a Békéscsaba állított meg bennünket. Kollégámmal, Lódi Lacival jó kis egymásért küzdeni tudó, összetartó csapatot csináltunk. Mint tudjuk, semmi sem tart örökké, a sikerek után távoztam a klubtól.
– Úgy emlékszem, hogy legközelebb 1995-ben tért vissza az NB III.-ban vegetáló MÁV MTE-hez, gondolom, ön is szívesen emlékszik arra az időszakra.
– Igen. Szerencsére sikerült több olyan játékost hazacsábítanunk, akik egykoron nálunk nevelkedtek. Az ősszel még csak döcögtünk, tavasszal már remekeltünk, és a közönség is visszatért a Véső útra. Érdekesség, hogy a bajnokságot már MÁV néven, de az élen fejeztük be. Feljutottunk a másodosztályba, a csapat nagy része megyei származású volt, olykor három-négyezer szurkoló előtt futballoztunk. Aztán egy új tulajdonosi kör érkezett a klubhoz, akik egy másik szakmai stábbal képzelték el a jövőt. Voltak ajánlataim Szajolban, majd Tiszafüreden is dolgoztam, az utóbbiakkal a megye I.-ben nyertünk bajnoki címet. Hosszú évek óta már a MÁV FC utánpótlásánál dolgozom, most Antal Gabival párban az U14-es együttest trenírozzuk. Sok ügyes srác van közöttük, reméljük, a következő években is nálunk folytatják a játékot.
– A futball mellett mire jut még ideje?
– A feleségemmel, Edittel együtt be vagyunk táblázva: a család – a lányunk, a fiunk és az unokák –, a ház körüli munka és az edzések, így az egyik nap megy a másik után.
