Puskás, Szatyi

Tizenegy évvel később születtem, mint az (eltelt) évszázad meccsének esztendeje, a londoni Wembley-stadionban a szigetországiak addigi nimbuszát lesöprő, a mieink győzelmét hozó 6:3-as magyar–angol labdarúgó-mérkőzés. Amely, mint tudjuk, vagy legalábbis hazai futballberkekben tudni illik: 1953. november huszonötödike. Ez az évszám még ma is a legjelesebb a magyar futballtörténelem nevezetes fejezeteit taglaló dicsőségtáblán.

Aztán rajtam is eltel tizenegy esztendő. És miközben labda híján kavicsokat és gesztenyéket rugdostam az utca porában, a verhetetlen Aranycsapat tagjai nevének bemagolásával kezdtem klubszintű labdarúgó-pályafutásomat. Bennem nem tud kihunyni a tűz, melyet örök érvényű magyar büszkeségként viselendő, hetven évvel ezelőtt gyújtott be Sebes Gusztáv csapata. A Népsport másnapi, 1953. november huszonhatodikai száma évtizedek óta családi ereklyénk. Jómagam ma is csillapíthatatlan Puskás-lázban és Real Madrid-szurkolóként élek, mely gyógyíthatatlan „betegséggel” megfertőztem a fiamat is. 

Amikor a hetvenes években a Szolnoki MTE serdülőcsapatához kerültem, s hétvégenként a remek éveket produkáló felnőttek meccsén labdaszedőként is alkalmazásba kerültem, a piros-feketék közül egy Szatmári János nevű csatár játéka tetszett meg a lelkemnek. Amikor tíz évvel később, fiatalon bekerültem a felnőttek közé, ő, azaz „Szatyi” lett az edzőm. Vele a csapatunk a bajnokságban és a Magyar Népköztársaság-kupában is maradandó sikereket ért el helyi és talán országos szinten is. Nem is olyan régen tudtam meg, hogy mi az ő eredményes játékos- és edzői sportpályafutásának titka. Hát az, hogy épp hetven éve, pont a legendás 6:3 alatt, 1953. no­vember huszonötödikén született!

Isten éltesse az Aranycsapatot, Isten éltessen, „Szatyi”!