A vasút ismét minőségi ugrást jelenthet Szolnoknak

— Tavaly októberben dr. Lőrincz Ambrus hívta fel a figyelmemet arra, hogy érdemes lenne felvenni a kapcsolatot Czeglédi Sándorral, a Szolnoki Járműjavító munkatársával — emlékszik vissza a polgármester. — Neki meggyőződése volt, hogy a „Stadler-vonat” még nem ment el, lehet rá esélyünk, hogy mégis Szolnokra jöjjön a cég. Megadta a Stadler Trains Magyarország ügyvezető igazgatójának, Dunai Zoltánnak a telefonszámát, én pedig felhívtam és meghívtam hozzánk egy tárgyalásra. Amikor Dunai Zoltán belépett az ajtómon, mosolyogva dicsérte az irodámat, én pedig nem értettem. Mint kiderült, akkor már fél év telt el az első érdeklődésük óta, de egészen addig nem fogadták személyesen a városházán. Székesfehérvár polgármestere, Warvasovszky Tihamér ellenben már érdeklődésük másnapján reggel 7.40-kor jelezte, hogy Fehérváron minden rendelkezésre áll a Stadler fogadásához. Döbbenetes volt mindezzel szembesülni, de októberben újra végigtárgyaltuk a lehetőségeket Dunai Zoltánnal, szinte a nulláról indulva. Az volt a szerencsénk, hogy a korábbihoz képest módosultak a cég gyárral kapcsolatos tervei. Míg az előző tervek szerint a végösszeszerelést végző egységet állították volna előbb üzembe, s csak később indult volna meg az alumínium kocsitestek gyártása, addig mostanra a piaci igények változása miatt megfordult a sorrend.
— Milyen háttérmunka segített abban, hogy sikerült megfordítani a vesztett pozíciót?
— Januárban kiutaztunk Svájcba a Stadler központjába Bussnangba, amely Zürichtől hatvan kilométernyire van. Tárgyaltunk a vezetőkkel és felmértük, vajon miben tudunk jobbak lenni, mint Székesfehérvár. Hátrányosabb helyzetű térségként nálunk magasabb a munkahelyteremtő támogatás, ez százmilliós nagyságrendet jelent. Emellett alacsonyabb az átlagbér, viszont van olyan speciális szakképzés, amelyre a Stadlernek szüksége van, illetve a lehető legalacsonyabb áron kínáltunk területet. Megtettük tehát az ajánlatunkat, ezt követően pedig egész egyszerűen csak számolni kezdett a Stadler vezetése. Pontosan ugyan nem ismerem a fehérvári ajánlatot, de vélhetően 6-800 millió forinttal kedvezőbb volt a miénk. Az ő szempontjukból ez érthető is, hiszen Székesfehérváron a Stadler csak egy lett volna a sok cég között, míg nálunk első lehet az egyenlők között. Az első döntés időpontja valamikor április-május környékén volt. Ekkortájt időről időre megjelent a sajtóban, hogy úgyse jön Szolnokra a Stadler. Ez volt az, ami igazán erőt adott, hiszen engem olyan mértékben felmérgelt, hogy már csak azért is tovább küzdöttem érte. Mindez elsősorban arról szólt, hogy folyamatosan kapcsolatban voltunk Dunai Zoltánnal, elhívtuk a Stadler vezetőit, hogy megmutassuk nekik a területet, a lehetőségeket. Sokat nyomott a latban, hogy a felkínált terület közvetlen vasúti összeköttetése van. Ezt követően a polgármesteri hivatal szakemberei készítettek a prezentációt, amelynek fogadtatása jobb lett, mint a fehérváriaké. Sosem éreztettük ugyan, hogy mindenáron meg akarjuk szerezni a Stadlert, nem akartunk megalkudni, de kedvező ajánlatot szerettünk volna tenni. Ugyanakkor nyilvánvalóvá tettük, hogy nem mindegy, mennyi munkahelyet teremt és mennyi helyiadó bevételre számíthatunk a cégtől.
— Kitől kaptak segítséget a cég Szolnokra „csalogatásához”?
— Nagyon sok segítséget kaptunk Iváncsik Imre államtitkártól, közösen tudtuk vinni ezt az ügyet. Ha a kormány tagjai közül bárkinek a segítségére volt szükségünk, rá mindig számíthattunk. De a szolnoki közélet minden szereplőjének hozzáállását jellemzi például az a történet, hogy amikor a Stadler arra vonatkozóan kért adatot, hogy hány heggesztő van a térségben, akit foglalkoztatni lehet, a munkaügyi központ vezetője azonnal több mint száztízet ajánlott. Csakhogy a Stadlernek alumíniumheggesztőkre lenne szüksége. A gépipari szakközépiskola igazgatója, Gúth Ferenc azonnal felajánlotta, hogy hat hét alatt átképzik őket. Nem éreztem olyat, hogy lett volna bárki, aki ne segített volna abban, amiben tudott és természetesen meghatározóak voltak a MÁV-kapcsolatok is.
— Melyik volt az a pillanat, amikor érezte, hogy sikerült, ide fog jönni a svájci cég?
— Őszintén szólva már régóta, egy-két hónapja tudom, hogy megvan, de nem mertem beszélni róla. Korábban arról volt szó, hogy szeptemberben jelenti be a Stadler, hogy Szolnokot választotta, ezt azonban októberre tolták. Bevallom, ekkor megfordult a fejemben, hogy talán mégsem minket választanak, de aztán kiderült, hogy csupán technikai okai voltak a csúszásnak. Nem szerettem volna azt átélni, amit most székesfehérvári polgámestertársamnak kellett. Ugyanakkor minden tiszteletem Warvasovszky Tihaméré, hiszen nagyon kulturált, európai módon gratulált a sikerünkhöz.
— Mikor kezdhet valóban termelni a Stadler-gyár?
— Legkésőbb 2009-ban mindenképpen működni fog az üzem. A következő hónapokban az építési engedélyek beszerzése folyik majd, ezt követően 8-9 hónap alatt felépül a gyár. A beszállítókkal együtt összegesen 2500-3000 családot tarthat majd el a Stadler, de hamarosan újra Svájcban tárgyalunk a cég tulajdonosával, Peter Spuhlerrel és megbeszéljük a további fejlesztési lehetőségeket.
— Mit jelent a Stadler Szolnok számára?
— Rendkívül sok hozadéka van, hiszen azt jelenti, hogy évi több százmilliós helyi adó bevételre számíthatunk és a vásárlóerő növekedéséről szem szabad elfeledkezni. Ugyanakkor a városban élők elmondhatják, hogy egy olyan cég van Szolnokon, amely európai mértékben mérve is meghatározó. A szolnokiak elhihetik végre, hogy ha minket választ egy ekkora cég, akkor mégis lehet fantázia ebben a városban. Nem is beszélve arról, hogy egy ilyen cég az egészségügyban, oktatásban, kultúrában megjelenik majd. Emellett azonban nem szabad elfeledkezni az itt lévő többi nagy cégről sem. Azt gondolom, hogy a Mondi, a Béres és a Stadler vezetrőivel az első adandó alkalommal le kell ülnük és közösen végig kell gondolni a város jövőjét, a további lehetőségeket.