Vannak közös hagyományaink a szkítákkal, de ez nem jelenti azt, hogy közünk van egymáshoz

A szkíta emlékek nemzeti identitásunk számos, évszázadok óta vitatott kérdését is újra a közfigyelem elé hozták. Ezekről kérdeztük dr. Madaras László régészt, aki évtizedek óta kutatja a népvándorlás korának régészeti hagyatékát.

– Néha – talán kicsit tréfásan – olyan tudós ember, mint Móra Ferenc is magyarosan szittyáknak nevez bennünket. Van ennek a rokonságnak vagy származástudatnak bármi alapja?

– A magyar krónikákban valóban létezik Szkítia kifejezés, de ezenkívül sok egyéb, a sztyeppén általánosan elterjedt kifejezés is van még bennük. Először is két dolgot kellene tisztázni: kik voltak a szkíták, és a mi magyarjaink találkozhattak-e velük?

– A magyar történelemben a szittya és a szkíta azonos fogalom lenne, pedig nem az. A szkítákat Héro­dotosz, a történetírás atyja a görög városállamokkal együtt említi, ráadásul többfélét is felsorol belőlük.

– Róluk egyáltalán nem tudjuk, hogy van-e valami közük a magyarsághoz, ellenben azt igen, hogy nagyon mély nyomot hagytak a sztyeppe történetében.

– Annyira mély nyomot, hogy utánuk a szkíta szó jelentette a lovas nomádot. Amikor a magyarok szkíta kapcsolatáról beszélünk, akkor nem másról van szó, mint a magyarok lovas ­nomád múltjáról.

– Hogyan vált ilyen széles körben népszerűvé mégis a rokonságtudat?

– Ehhez tudni kell, hogy a magyar nemesség Werbőczy Hármaskönyvének kiadásakor, a 16. század elején határozta meg önmagát. Méghozzá egy kurucos, nomád, adót nem fizető, ellenálló társaság képét rajzolta meg önmagáról, s ehhez kerestek az akkori történészek hasonló elődöket vagy ­rokonságot.

– Ilyenek voltak például a hunok, ugyanis először nem szittya-magyar, hanem hun-magyar rokonságról volt szó. Ha a szittya-magyar rokonságot lefordítjuk arra, hogy hun-magyar rokonság, máris helyben vagyunk.

– Azt nagyon szeretném hangoztatni régészként is, hogy például azoknak a szkítáknak, akiknek a kitűnő kiállítását most itt láthatjuk, a leletanyag alapján sincs semmi köze a magyarsághoz.

– A régi magyar történettudományban Werbőczy alapján elterjedt az, hogy mi, nemesek különbek vagyunk, van egy saját származástudatunk.

– Ekkor megtalálják Anonymust, s rögtön testet ölt egy egész nemesi csillogó szkíta-szittya hagyomány, aminek valójában semmi rokonsági alapja nincs. Mint említettem, a szittya a krónikákban nem jelent egyebet, mint keleti lovas nomád török típusú népet, vagyis a hunokat.

– Mit mond erről a tárgyi valóság, a régészet?

– A krónikáinkban szinte mindennapossá válik a hun-magyar rokonság, az Attila-hagyomány a mai magyar való­ságba is beépült. Tápiószentmártonban, Fegyverneken Attila-­domb van, amik gyógyító helyeknek számítanak, létezik egy olyan Attila-­kultusz, ami része a mai magyar közgondolkodásnak, de hangsúlyozom, nem a tudományos valóságnak.

– A régészet mást mond arról, hogy találkozhattak-e Attila hunjai a magyarokkal. A leletanyag alapján úgy szól a történet, hogy Attila halála után, a 450-es évek végére Attila fiai kiszorultak a Kárpát-medencéből, s utána népek sora, germánok, vagyis longobárdok, gepidák, avarok váltották itt egymást a magyarok megérkezéséig.

– Erről hiteles régészeti leletek sora beszél. A magyarok legjobb esetben a hunok maradékaival találkozhattak valahol, de erre nincs kézzelfogható bizonyíték.

– Óriási népbeli, kulturális szakadék tátong köztük és a magyarok között, s a szkítákra visszatérve, bár a leletanyag tanúsága szerint ők is éltek a Kárpát-medencében, a magyarok feltűnése idején már a sztyeppéken sem esik róluk szó.

– Akkor mi lehetett az az összekötő kapocs, ami miatt mégis számon tartjuk őket?

– A sztyeppe évezredek alatt összegyűlt hagyományrendszere, amiben vannak közös elemek. A szarvas például a szkítáknál és a magyaroknál is szent állatként szerepel.

– Vannak közös hagyományaink, de ez nem jelenti azt, hogy közünk van egymáshoz, csupán közös gyökerekről szól. A lovas nomád életmódnak megvolt a maga rendje, aminél ugyanaz a terület, az életmód, a gazdasági rend, de a népek teljesen mások.

– A sztyeppei nomadizmus kulturális egység, de nem jelent azonos népet, csak azonos hagyományrendszert, viseletrendszert, de ugyanakkor nem ugyanazokkal a tárgyakkal. Mindenkinek van öve, csak nem ugyanaz lóg az övön.

– Ha megyek a sztyeppén és tüzet akarok gyújtani, mi kell hozzá? Tapló, kova és vas. De hogy az miképpen áll össze, már népenként változó. A népek folytonosságát nem lehet kimondani, ahhoz kellett egy nemesi szemléletű történetírás, amelyik talált ehhez egy jó krónikát.

– Akkor honnan vette Anonymus az egész szkíta vagy annak tekintett hun históriát?

– Anonymus francia, olasz kolostorokban pallérozódhatott, ezt pontosan nem tudjuk, de rengeteg könyvből dolgozott. Azokból vette a szkítákat, s magyarként ismerte a hazai főnemesi hagyományrendszert.

– Ezeket ötvözte egymással, meg az általa ismert helynevekkel. Valójában egy korai, máig ható bestsellert csinált, ami sok fontos adatot, de sok kitalált dolgot is tartalmaz.

– A történettudomány akkor jár el helyesen, ha ezt a történetet kemény forráskritikával szemlélve egyúttal összeveti a régészeti forrásokkal is. Ezek így együtt érvényesek, de biztosan így sem fogunk eljutni a szkítákhoz.

– Itt éltek ők is, ahol most mi élünk, erről Kovács Péter mostani szép kiállítása is tanúskodik, de rokonainkat, őseinket nem közöttük kell keresnünk.

Szathmáry István