Fel sem merült benne, hogy átlagos gyermeke lesz

Az sem ritka, hogy valamelyik fél – rendszerint az apa – úgy dönt, nem vállalja fel átlagtól eltérő gyermeke útjának egyengetését és elhagyja a családot. Többek között erre is felhívta a figyelmet a szolnoki Molnár Róbert, aki az autizmus világnapja kapcsán tartott fővárosi rendezvényen mondott beszédet.


A felkérés nem volt véletlen: Róbert ugyanis apuka, és immár egyedül neveli tizenhárom éves, kamaszodó autista fiát, Ivánt.
– Egy éve, hogy teljes mértékben együttélünk, korábban én Pesten dolgoztam, és ingáztam a két település között. Tavaly tavasszal jöttem haza végleg Szolnokra, és nem volt kérdéses, hogy a gyerek hozzám fog költözni. Előtte „felesben” neveltük, hol nálam lakott, hol az anyjánál – árulta el az apuka. – Kétéves lehetett a srác, mikor észrevettük a gyanús jeleket: nem aludt, nem tartott szemkontaktust, és gyakorlatilag nevelhetetlen volt, ha valamit nem akart megtenni, csinálhattunk bármit – idézte fel azt az időszakot, mikor szembesültek fiuk másságával.

[caption id="" align="alignleft" width="640"] Róbert és fia, Iván jól megértik egymást | Fotó: Fodor Orsolya
[/caption]

– Egyébként mindez szűrésen sem tűnt fel egyik szakembernek se, anyukája talált rá a témára a neten. Elvittük Budapestre, ahol viszont elsőre megmondták, mi a gond. Két–három évesen megkapta a diagnózist: középsúlyos autista, Asperger-szindrómás.
Róbert egyáltalán nem esett kétségbe a diagnózis hallatán.
– Botrányosan rossz gyerek voltam, így fel sem merült bennem, hogy átlagos gyermekem lesz. Nagyon is különlegesnek tartottam, hogy autista. És onnantól, hogy ez kiderült, nem azon kellett gondolkodnunk, hogy mit rontottunk el, hanem hogy miként tudunk segíteni neki. Az aspergeresekre jellemzőek a beilleszkedési zavarok és az átlagosnál sokszor magasabb intelligenciaszint. A mai napig is rácsodálkozom, hogy a fiam milyen okos, milyen összefüggéseket lát meg.

Küzdelmes időszakok viszont az ő életükben is adódtak, főként az óvodás évek bizonyultak nehéznek. Középső csoportosként Iván szokatlan viselkedéséből adódó szülői indulatok miatt végül intézményt is kellett váltaniuk, bár bennük megvolt a szándék, hogy beszéljenek a többi szülővel. Ezt azonban az igazgatónő nem engedte.
Az új helyen az első szülői értekezleten tálalták a helyzetet, sőt, még a Pedagógiai Intézet pszichológusa is segítségükre volt, így elejét is vették a bonyodalmaknak, nem volt baj az óvodában.

– A Szolnoki Fiumei Úti Általános Iskolában pedig nagyon nagy segítséget kaptunk, le a kalappal a hozzáállásuk előtt. Most már csak az a nehéz, hogy ismerik a képességeit, mindig küldenék a tantárgyi versenyekre. De az én fiam elsősorban gyerek legyen és boldog. Jól kijön a többiekkel is.
Míg az óvodában nagyon nehezen tudott kapcsolatot teremtenie, ma már, mondhatni, központi figura, szeretik. A magasan funkcio­náló autista gyermekeknél nagy előny, hogy okosak, így ésszel kikövetkeztetve meg tudják tanulni azt, amit egy átlagos gyerek magától tud, mert érzi: társadalmi szabályokat, interperszonális kapcsolatokat, csoporton belüli viszonyokat. Neki is sikerült, csak persze most kamaszodik, annak összes jellemzőivel. Az pedig ma is jellemző rá, hogy ha megbeszélünk valamit, és az nem úgy történik, nagyon zokon tudja venni, régen valóságos katasztrófa volt az ilyen.

Fiát egyedül nevelő apaként Róbertnek meg kellett azért küzdenie a gördülékeny hétköznapokért.
– Mindig pörgősen éltem, de ma már nincs saját magamra úgy és annyi időm, ahogy szeretném. Amíg az anyukájával közösben neveltük Ivánt, bár általában akkor is nálam volt, de jutott időm mindenre. A saját egómból kellett visszavenni, bizonyos dolgokról lemondani, úgy, hogy ezt ne veszteségként, frusztrációként éljem meg. Ehhez fel kellett nőnöm. Amikor megszületett, szinte nem is érdekelt semmi magamon kívül, de azóta nagyon sokat árnyalódott ez a kép, amivel én is nyertem. De úgy élünk, mint bárki más. Nagy megértésben, boldogságban töltjük napjainkat, és ez a legfontosabb.