Földkatedrálisok

Pusztán a költők meg a messziről jött emberek látják az Alföldet asztalsima tájnak. Aki benne él, tudja, hogy a természet meg a történelem igazított annyit rajta, hogy változatos legyen a figyelmes szemnek. A természet munkáját már csak sejthető egykori vízmosások, magasabb szárazulatok jelzik, de a történelem üzenetét hordozó dombjai, közkeletű nevükön kunhalmok máig hirdetik a kései utódoknak elődeik hírét. 

Bár a kunokhoz nincs közük – csak kétszáz éve emlegetik őket ezen a néven, és a fiatalabbját is még a bronzkori ember hagyta ránk, de minden később érkező lovas nomád nép magáénak érezte őket. Tisztelettel tekintett rájuk, tetejükre emelte templomát, mint például a karcagi, ma Kálváriaként szolgáló egykori Szőlő-halomra, köréjük szőtte a maga mondáit, amilyet még magam is hallottam. 

Azt regélték, hogy e halmok olyan elesett vezérek nyughelyei, akiknek tetemére katonáik hordták emlékjelül sisakjukban a földet. A szántó-vető ember is sokáig kikerülte az ekéjével, kímélte az elődök hagyatékát, így ők őrizték meg legtovább a puszta eredeti növény- és madárvilágát is. Egészen addig, amíg el nem kezdődtek a nagy tájalakítások, így ma a néhai negyvenezer halomnak csak töredékét őrizzük több-kevesebb sikerrel. Bár több is védettséget élvez, mégis gyakran szántják-bontják őket, és azok járnak a legjobban, amelyek titkait a régészek ásója hozza napvilágra, és nem töltésnek hordják el őket. Pedig ezek a mi, kő híján az anyaföldből emelt pusztai katedrálisaink.