Fehér karácsonyok emléke

A napokban a kislányunk észrevett a lépcsőházunkban egy szánkót. Mindjárt három éves, gyönyörű tekintetét rám emelte majd megkérdezte:

– Anya, ez mi?

– Szánkó. Télen a havon csúszkálni lehet vele.

– Hu az jó, én is!

Hosszas magyarázat következett, hogy milyen feltételeknek kell teljesülni ehhez az élvezetes, téli mókához. Hát jó. A sok duma lényegét gyorsan, elfogadóan összegezte: most nem lehet.

Ezután a kis jelenet után gondolkodóba estem és sorra rohantak meg az emlékek. Még nem volt régen, mégis már számomra is távoli, ahogyan kislányként a húgommal, a pajtásokkal hógolyó csatákat vívtunk odakint, órákon át. Vagy egymást húztuk, vontuk az utcában a sebesen suhanó szánkón. Vagy amikor a fáradtság erőt vett rajtunk a szüleinket unszoltuk, hogy akkor most húzzanak ők. A nagy hó pedig a legszebb varázsát az ünnepek napjaiban ontotta. A mesés fehér karácsonyok idejében.

Nekünk egyelőre nincs ilyen emlékünk. Lehetne, ha elutaznánk a hegyekbe, vagy külföldre. Ma már szokás téli vagy nyári helyen is „telelni”, miért is ne? Ugyebár. De olyan jó lenne a ház előtt vagy a kertben hóembert építeni. Itthon.

Nagyon megváltozott a világ, változtak az évszakok, manapság csak hideg van, köd, eső és sár. Ha pedig az ég elhintve dob egy kis porcukorszórást havazás gyanánt, az már valami.

Persze nem biztos, hogy annyira hiányzik a hólapátolás vagy a biztonságos átjutásért indított mini-expedíciók a csúszós utak, járdákon. De a tél ettől is varázslatos. Vagyis az volt. Hogy lesz-e még, azt csak maga az évszak tudhatja.