Halhatatlan remény

A megszokás sodrában talán nem is biztos, hogy elsőre feltűnik. Pörög a monoton rutin. A napnak vége lesz, hazaérünk. Kulcs a zárban, cipő az ajtó mellé, kabát a fogasra. Könnyed sóhaj, hogy de jó végre itthon. Valami mégis olyan más. Hiányzik...VALAKI hiányzik! A felismerés kegyetlen, de nem kell a legrosszabbra gondolni. Talán csak elbújt, de nyilvánvaló, hogy nem. Baj van! Nincs meg! Elveszett!

Izzadós tenyérrel, összeszűkült gyomorral, aggódva kutatjuk őt. Őket. A kutyát, a macskát, a papagájt, a tengerimalacot.

Lefogadom, hogy akinek valaha is elkóborolt valamilyen házi kedvence, hasonló folyamatban találta magát. Idegőrlő, annyi szent. Majd miután kikecmereg a sokkból, azonnal valamiféle megoldáson igyekszik dolgozni. Ismerősök, szomszédok körbekérdezése, klasszikus plakát ragasztás, közösségi felületek csoportjaiban való segítségkérés, mind-mind a megtalálás eszközei. Cikkünkben bővebben is olvashatnak a témáról, sajnos igen gyakori jelenség, hogy a kis kedvencek eltűnnek otthonról.

Úgy tűnik kevesebb az olyan eset, amikor haza is térnek. Ráadásul minél több idő telik el, annál inkább halványul a remény. Pedig, mint tudjuk, az igazán makacs és kitartó.

Kislány koromban volt egy kölyök macskánk, rajzos, kedves arcú, igazán szép példány. Kíváncsi, felfedező természete miatt egyszer csak nem jött haza. Gyermeki lelkem rettentő nehezen fogadta el a hiányát, de valahol mindig bíztam benne, hogy visszatér. És valóban. Egy nyár este a nyitott ablak szúnyoghálóján kívülről őkelme kívánt rést nyitni, immár felnőtt egyedként. Soha többé nem kószált el. Én pedig megértettem valamit a remény természetéről: halhatatlan.