Zenepedagógia

Aki a zenét szereti, soha nem lehet igazán boldogtalan! Franz Schubert osztrák zeneszerző szállóigévé vált mondása jelenkorunk zeneterepautáinak cégérére van vésve. A hazai mondás pedig úgy tartja, hogy a magyar ember lelke benne van a nótákban. Akkor is dalol, ha öröme, és akkor is, ha bánata vagyon.

Ilyen tekintetben én szerencsés ember volnék, más egyéb tényezők mellett a zeneszeretetemből adódóan pedig még boldog is.

Hajdanán zenetagozatos iskolában kezdtem általános tanulmányaimat a hetvenes évek legelején. A szolnoki Kassai úti suli a mindennapos énekórai követelmények mellett megkívánt egy választott hangszeren való gyakorlást is. S bár a beatkorszak neveltjeként valami könnyűzenei zeneszerszámmal, gitár, szaxi, dobszerkó, szerettem volna villogni, ám az iskola komolysága és komolyzenei elszántsága az akkor még nekem komornak tűnő klarinétra terelt.

Tizenegy évig fújtam kottákból a nótát, bár nóták helyett inkább a klasszikusokat. És láss csodát! Mindezen körülmények és kételkedéseim ellenére lettek szoknyás rajongóim az iskolában.

Ráadásul, amint komolyabbra fordítottam az ének- és hangszertanulást, a jegyeim is kezdtek görbébb formát mutatni.

Ma persze már tudom, hogy a zene hallgatása, de főleg művelése az agyban nem csupán boldogsághormonokat szabadít fel, hanem jelentős hatással van az ember logisztikai- és reagálóképességére, valamint szervezettségére.

Napjainkban e tudományosan bebizonyított pozitív tulajdonságokat, hasznos képességeket, szellemi, lelki és fizikai egészséget vélem felfedezni a zeneszerető és -művelő egyénekben, közösségekben is. Korosztálytól függetlenül boldogok. Mint a novemberi gordonkaverseny résztvevői.

Nekem megmaradt, hogy zenében mindenevő vagyok: élvezem a Szolnoki Szimfonikusok koncertjeit, a Szakajtó Zenekar muzsikáit, a zenés színházak dallamait. Nagylányom furulyázni tanult, kisebbik fuvolázik, kicsi fiam pedig a dobbal szemezik. Vagy inkább fülezik. Majd meghalljuk...