A bársonytalpú

Kutyás ember vagyok. Régóta. Bár kislánykoromban voltak macskáink, rajongtam értük, sőt anyukáméknál most is élnek „hosszúbajszúak”. Csak bennem változott valami. Máshogyan lehet szeretni őket. Mármint a macskákat. Rafináltak. Öntörvényűek. Életművészek. Éles karmúak. És van bennük valami. Mégis. Ami vonzza az ember lelkét. Ez a mérhetetlen felsőbbrendűség, a szemtelen, légies könnyedség. Nem is tudnám megmondani. 

Talán a szolnoki RepTár dolgozói és látogatói igen. Ők ugyanis néhány éve mindennap testközelből figyelhetik a „macskaságokat”, egy bársonytalpú, egy Puma nevű fekete kandúr tolmácsolásában. Cikkünkben elolvashatják a repülőmúzeum ügyeletes házi kedvencének történetét. 
Magam is találkoztam vele. Gyönyörű, okos szeme van. És olyan titokzatosan tiszta. A bundája, mint a selyem és még fényes is. Látszik, hogy nagyon szeretik. Az szintén, hogy ezzel ő mennyire tisztában van. Ahogy beléptem az irodába, éppen egy gumicukros dobozban feküdt. Hol máshol? Számukra az efféle holmik többet jelentenek, mint egy tökéletesen fonott kosár. Minden végtagja „túlcsordult” a karton szélein, már önmagában ez a „lazaság” irigylésre méltó. 

Kinyújtottam felé a kezem, nagy kegyesen megszagolta, majd engedélyt adott. Megsimítottam a fejét, erre ő finoman pofozgatni kezdte az ujjaimat. Jól sikerült ez a találkozás. Mondjuk aztán játékba csapott az ismerkedés, elő-előbújtak az apró, éles karmok, de megkegyelmezett. 
Közben meghallgattam a történetét. Szerencsés kis jószág, jó sora van ott. És ezt is tudja. Hálás érte, a maga „macskás módján.” Ez a legtöbb, amit adhat mindazoknak, akik szeretik. Sokan vannak. És most egy kicsit jobban értem, hogyan működik a cicabűverő. 
De azért mégis kutyás maradok...