A múlt őrei

Nagyjából nyolc éves forma voltam, a tesóm meg öt, amikor egy „mamázós” délutánon a „tiszta szobában” játszottunk. Nem volt tilos bemenni, de valamiért mindig megkérdeztük, lehet-e. Persze lehetett. És ez maga volt az öröm.

Miután a barbiek kiteázták magukat a vitrinből kölcsönvett porcelán állatkákkal, babákkal, „nagyon elfáradtak.”

Szerencsére a helyiség bővelkedett szebbnél szebb hímzett kendőcskékben, terítőkben, amikből minden polcon, dohányzóasztalon és egyéb helyeken is akadt bőven. Tehát volt mivel betakarni a babákat. Az én szemem megakadt egy darabon, ami egy stószon pihent. Amikor felemeltem, egy sor bakelit lemezt találtam alatta, szépen elrendezve persze. Egymásra néztünk a húgommal és izgatottan, egyesével nézegetni kezdtük a borítókat, majd kivettünk egy-kettőt, forgattuk, vizsgáltuk. Persze tudtuk, hogy mi az, mire való, de sajnos eszköz már nem maradt, amin lejátszhatták volna nekünk bármelyiket is.

De nem számított. Mert volt valami varázsa ezeknek a korongoknak. Tisztában voltunk azzal, hogy főként anyukánk és keresztapánk, na meg persze mamiék fiatalkorának emlékőrei. Jó darabig vizsgálódtunk. Majd amikor az éhség a konyha felé csalt minket uzsonnaidőben, indulás előtt szépen visszatakartam a múltat a gazdagon hímzett futóval.

Sokféle érzés felszínre törhet a lemezek kapcsán, Bajnai Zsolt előadása is ilyen hatással lehetett a látogatókra, cikkünkben bővebben olvashatnak az előadásról.

Sajnos a nagyszüleim gyűjteménye nincs meg, ők sem élnek már. De az emlékek igen. Számomra ez is sokat jelent.