Jó reggelt!

Nem tudom, hogy köszönjek magának – néz rám tizenegy éves kislányom barátnője egy délután, mikor együtt jöttek hozzánk. 

És milyen jó, hogy ilyen őszinte tudott lenni, s nem azt tette, amit sok kiskamasz választ ilyen esetben, azaz dünnyög valamit az orra alatt, amit érts annak, aminek akarsz. Avagy még ennyit sem tesz, csak néz az emberre. Azt mondta egy generációkutató, a mai gyerekektől már nem várható el feltétlenül, hogy köszönjenek, de ez szerintem hülyeség: az alap, hogy köszönünk a másiknak, és igen, ebben is mintát kell adni. Ha pedig nem tudjuk, hogyan tegyük, vegyünk példát erről a kislányról. Mi végül a leányzóval a szia formátumban egyeztünk meg