Megmenteni az életét, ez a legfontosabb

A kisgyermekes anyák már csak olyanok, hogy aggódnak. Állandóan. Nem éhes? Nem lázas? Nem folyik az orra? Egyáltalán, lélegzik? Közben a kisbaba meg csupán békésen szuszog(na) az ágyában. Ha hagynák.

Emlékszem, hányszor osontam én is lábujjhegyen a lányom szobájába, azon parázva, vajon rendesen veszi-e a levegőt szemem fénye.

Hál’ Istennek minden alkalommal fölöslegesnek bizonyult az aggodalmam, a gyerek úgy aludt, mint a bunda, olykor még hortyogott is egy kicsit.

Így aztán, miközben a rácsos ágy mellett tébláboltam, röpke időre megnyugodva azon kezdtem törni a fejem, mihez is kezdenék, ha egyszer mégis arra lépnék be a gyerekszobába, hogy nem lélegzik a kicsi.

Az ösztönszerű segítségnyújtás lenne erősebb vagy a pánik?

S ha nem is bénítana le teljesen a rettegés, képes lennék-e hatékonyan elsősegélyt nyújtani?

A telefon után kapnék előbb, a mentőket tárcsázva vagy egyedül próbálnám felidézni az évekkel korábbi tanfolyamon hallottakat?

A napokban történt törökszentmiklósi eset azt bizonyítja, hogy valóban érdemes előbb a telefon után nyúlni.

Hosszú percekig tart ugyan, mire megérkezik a szirénázó mentőautó, ám a diszpécser egyértelmű utasításai addig is stabil kapaszkodót nyújtanak.

Nem azon agyalunk magunkra maradva, vajon ezt kell-e, így kell-e csinálni, hanem a szakember utasításait követve megmenthetjük a számunkra legfontosabb életet.

Ez pedig a legnagyobb segítség.

Szilvási Zsuzsa