Egy pillanatra sem adták fel a szervátültetés után

– Új életet kezdtem kétszer is. Először 1996-ban, majd április elsején lesz pontosan tizenegy éve, hogy másodjára is átestem veseátültetésen – mondta mosolyogva a szolnoki Lukács Alajosné, aki arra kért, szólítsuk csak Editnek.

– Amikor telefonon szóltak, hogy pakoljak össze, mert vesét kapok, először azt hittem, csak áprilisi tréfáról van szó. Azért is különös számomra ez a dátum, mert 2002-ben ugyanúgy április első napjára esett húsvéthétfő, mint az idei esztendőben – emlékezett vissza.
Edit több mint négy évtizede vesebeteg. Tizenhárom éves korában került emiatt először kórházba.

– Édesapámnak rengeteg járgánya volt és imádtam motorozni – mesélte. – Szüleim azonban hiába figyelmeztettek, hogy öltözzek fel a hűvös időben, nem fogadtam szót és megfázott a vesém. A hetedik-nyolcadik osztályt szinte végig a kórházban töltöttem. Az orvosok már akkor figyelmeztettek: a betegségem nem gyógyítható. Évtizedeken keresztül jártam ellenőrzésre, de végül jött az elkerülhetetlen dolog, a dialízis. Harminchat éves koromban, karácsony szenteste előtt egy nappal kerültem gépre. Hetente kétszer négy órában jártam dialízis kezelésre, ezzel tartottak életben. Aztán fél évvel később, 1996. június 19-én, este tizenegy órakor csengettek. Alig akartam hinni a szememnek, amikor láttam, értem jött a mentő – mondta.

Edit új életet kezdett. Elővigyázatosan és körültekintően, de ugyanúgy élt, mint bárki más. Öröme azonban nem tartott sokáig. Három év elteltével kilökődött a vese.
– Nagyon nehéz időszak volt ez, sok problémával megküzdöttem, hetente háromszor újra dialízisre kellett járnom – mondta Edit.
– A családom támogatásának is sokat köszönhetek, nélkülük nem ment volna. Ám egyszer csak ismét megcsörrent a telefon, 2002. április 1-jén másodjára is új vesét kaptam, ami már tizenegy éve tökéletesen működik. Sokan kérdezték már: észleltem-e változást a szervátültetést követően. Igen, az első esetben sört kívántam egy darabig, a mostani vesével pedig édesszájú lettem – nevetett.

[caption id="" align="alignleft" width="360"] Marcsi (jobbra) és Edit nem hagyják el magukat, ha tehetik, a bowlingpályán találkoznak. Fotó: Csabai István
[/caption]
– A családom és a négyesztendős iker unokáim, Levente és Lívia tartanak életben. Ha úgy gondolkodnék, hogy miért pont velem történt mindez, már lehet, nem lennék itt. Hiszem azt, hogy dolgom van még e világon és örülök minden napnak, hogy még itt vagyok. Bár az immunrendszert gyengítő gyógyszereket kell szedni, hogy ne lökődjön ki a beültetett szerv és a tömeget kerülni kell, igyekszem teljes értékű életet élni. Pár éve beléptem a szervátültetettek sportegyesületébe is, ott ismerkedtem meg Marcsival – ölelte meg barátnőjét.

– Ha az általános állapotunk megengedi, bejárunk ide gurítani – vette át a szót Czakóné Szabó Marika, aki Kengyelről érkezett a szolnoki bowling pályára. – Hét éve estem át szervátültetésen, mondhatni kisiskolás vagyok. Itt az egyesületben tortával ünnepeljük a szervátültetések kerek évfordulóit. Tulajdonképpen a sorstársakhoz hasonlóan nekem is két születésnapom van – mosolygott.

Marcsit huszonhét esztendős korában, egy munkahelyi rutinvizsgálatot követően küldték el kivizsgálásra, mely során megállapították súlyos betegségét.
– Emlékszem, csak ültem a régi Tüdőkórház folyosóján, néztem a dialízisre járó betegeket és nem tudtam elhinni, hogy rám is ez vár majd – mesélte. – Szerencsére aztán a gépi dializálás helyett egy humánusabb, másfajta kezelést választhattam. A családom, a barátaink, a szomszédaink mindvégig támogattak, amit köszönök nekik – folytatta. – Másfél év elteltével kaptam vesét, ami egy nagyobb problémát követően ma is jól működik. Az új vesével új életet is kaptam, kinyíltam, mint egy rózsabimbó. Nyitottabb vagyok a világra, élni akarok, hiszen bőven van még mit tennem itt a földön...

Mindkettejüknek jól megy a gurítás

– Úgy érzem, jót tesz egy kis mozgás – mondta a kengyeli Czakóné Szabó Marika a szolnoki bowling-pályán.
– Ha jó állapotban vagyok, lejárok ide egy kicsit megmozgatni a csontjaimat. Amikor beléptem a megyei szervátültetettek sportegyesületébe, még nem kaptam vesét. Itt csillant föl először bennem a remény: élhetek!

Ha másoknak sikerült, nekem is fog! Barátnőmmel, Lukács Alajosné Edittel itt ismerkedtem meg. Úgy tűnik, mindkettőnknek jól megy a gurítás. Részt vettünk már többször kisebb-nagyobb háziversenyeken is, melyeken nem egyszer megszereztük az első helyet – büszkélkedett.