Élt Malajziában és Norvégiában, járt Kenyában és Peruban – végül meglepő helyen talált otthonra a szolnoki világutazó

– Melyik országokba jutott el, s hogyan? 

– Az első külföldi útjaim (Szlovákia, Montenegró, Horvátország) a családhoz kötődnek. A szolnoki Varga Katalin Gimnáziumban érettségiztem 2013-ban, de addigra már több országban jártam különböző diákprogramokkal, ösztöndíjakkal. Egy hónapot töltöttem az USA-ban, aztán Spanyolországban, Portugáliában, Bulgáriában és Törökországban, Isztambulban is voltam egy-két hetes diáktalálkozókon. Amikor Nottinghambe kerültem egyetemre, továbbra is figyeltem az ösztöndíj-lehetőségeket, és számos helyre eljutottam rotarys vagy Erasmus-programmal. De utaztam szakmai gyakorlatra, önkéntes munkavállalóként, illetve baráti társasággal is sokfelé. Egy félévet például Malajziában tanultam, s ha már arra jártunk, hátizsákos turistaként barátaimmal Ázsia más országaival is ismerkedtünk kicsit: Szingapúr, Indonézia. Tajvanban egy hétig gyerekeknek tanítottunk angolt, Vietnámban egy kis faluban építkezésen segédkeztünk, Japánban paradicsomültetvényen dolgoztunk.

Azért két napot Tokióban is töltöttünk, de az nekünk nagyon drága volt. Japán így is nagy élmény maradt. Tradicionális házban laktunk a lánynál, aki meghívott minket. A családjával ettünk, ültünk a tatamin, ittuk a zöld teát, megnéztük a helyi buddhista templomot… Vagyis beleláttunk a japán hétköznapokba. Egyetemi párom belga volt, a családja Ruandában élt, s meghívtak oda is. Jártam Tanzániában, Ugandában, Kenyában kétszer is önkénteskedtem. Anyukámmal, amikor ötvenéves lett, Peruban és Argentínában utazgattunk. Indiában egy hónapot dolgoztam, s munkavállalóként éltem Norvégiában, Hollandiában, Írországban, Franciaországban, Belgiumban. Több etapban jártam kelet-európai országokban, úgymint orosz, észt, lett, litván, lengyel, illetve a Balkánon Koszovóban, Macedóniában. Az ötven országba egyébként azokat számítom bele, ahol legalább két éjszakát eltöltöttem. 

– Életvitelszerűen hol élt, tanult vagy dolgozott? 

– Nottinghamben, Párizsban, Dublinban, Rotterdamban, Amszterdamban, a norvégiai Bergenben legalább féléveket éltem. S ahogy említettem, Malajziában. 

– Hol szeretett lenni a legjobban? 

– Kulturálisan a franciák közel állnak hozzánk. Párizs a szívemhez nőtt. Az utcaképek is ott hasonlítanak leginkább a budapestiekre. Egyébként ott tartózkodtam mind a három nagy franciaországi terrortámadás idején. Charlie Hebdo, Nizza, amikor meg a koncertteremben történt a mészárlás, pár utcával arrébb voltunk egy kiskocsmában.

– Általában minden kultúrában van egy egészséges kíváncsiság, nyitás a másik felé, de ami manapság zajlik, ijesztőnek tűnik. Hollandiában vannak kisvárosok, ahol nincsenek bevándorlók, ott jóval drágábbak az ingatlanárak. A gettósodást két dolog táplálja, egyrészt a betelepülők igénye, hogy a saját közegükben, szokásaik szerint létezzenek, másrészt a helyiek többsége sem szívesen keveredik, de ezt nem mondják ki nyíltan. Tapasztaltam, hogy a jobban fizető munkahelyek mindig a helyieknek jutnak. Vagy mert vannak kapcsolataik a szülők, a barátok révén, vagy mert a munkahelyek olyan embereket keresnek, akik megértik egymást, jól tudnak együtt dolgozni, s ha valaki máshonnan, pl. Kelet-­Európából érkezett, már az is okozhat törést, s ezt a nyelvtudásra is rá lehet fogni. Ez Angliában talán kevésbé van így, de a franciáknál, hollandoknál jellemző. 

– Minden társadalomnak van természetes nyitottsága és zártsága… 

– Az egyetemen volt egy feladat, hogyan oldanánk meg, hogy a keleti kultúrákban általában guggolnak a vécén, s az onnan származók ezt a szokást viszik magukkal, ezért azokban a kollégiumokban, ahol több a bevándorló – egyébként tehetős családok gyerekei –, hetente kell cserélni a letört vécécsészéket. Mit lehet tenni? Átalakítod a vécék egy részét vagy oktatóposztereket teszel ki, amik lehet, hogy nekik sértők, esetleg cserélgeted a vécécsészéket? És ez nem kulturálatlanság kérdése, nem politikai vagy vallási hátterű dolog, egyszerűen a mindennapi szokásokból következő feszültségforrás. 

– Az elmúlt évtizedekben minden a multikulturalizmus felé látszott mozdulni, aztán kiderült, hogy az együttélés mégsem problémamentes. Sőt! 

– Senki nem szeret úgy élni, hogy meg kelljen magyaráznia, ami neki természetes. Európában sok kulturális elem, hagyomány elveszett vagy éppen elveszni látszik. Hollandiában van például a Fekete Péter (Zwarte Piet), aki a Mikulás segítője, s akinek azért fekete, kormos az arca, mert a kéményeken csúszik le. Csakhogy ő a régi felvonulásokon mindig feketére mázolt, négerszerű figura, nagy fülbevalókkal, s erre az afrikai bevándorlók azt mondják: rasszizmus. Ázsiában viszont sokkal kevesebb hagyományt adnak fel. A japán vagy az indiai kultúrában a kimonót, a szárit azok is viselik, akik, mondjuk, Angliába költöztek. Vagy például mi, európaiak gyorsan átvettük, hogy a szusit pálcikával együk, de ők nem fogják késsel-villával felszeletelni az ételeiket. Meghúznak egy határt. Sokszor ez a határ valamilyen kulturális sértettséggel társul. 

– Rasszizmust tapasztalt valahol? 

– Abban a közegben, ahol mozogtam, nincsenek ilyen hangok, de azért sztereotípiák alapján ítélkeznek más kultúráról, nációról, vallásról. Viszont a bevándorlókban erősen jelen van a kisebbségi komplexus. Angliai egyetemi környezetben, magyarként, megéltem én is, hogy tízszer annyit akartam letenni az asztalra, mert anélkül, hogy bármi elhangzana, úgy éreztem, hogy lejjebbről indulok. Más kérdés, hogy ez igaz vagy sem. De így működik. Az egyetemen is, mi külföldiek, inkább keveredtünk, barátkoztunk egymással, mint a helyiekkel. Szinte mindenkin látni ezt a kisebbrendűségi érzést. 

– Itthon sokan szidják például az egészségügyi rendszert. 

– Magyarországon nagyon negatívak vagyunk sok mindennel kapcsolatban. Pedig egészen jó helyen állunk a világban. Ugyanaz a kérdés, a négyes az rossz jegy, vagy jó jegy? Én végig hazajártam a magyar egészségügybe, mert kint is hónapokat kell várni egy vizsgálatra. Itthon viszont van egy magánegészségügy, ami lehetőség. Persze kint is van, csak az sokkal inkább megfizethetetlen, mint az itthoni. 

– Miért jött haza? 

– A koronavírus-járvány alatt Dublinban az volt a szabály, hogy két kilométeres körben hagyhatod el az otthonod. Akkor végiggondoltam, semmi olyan nincs az életemben, ami fontos, és két kilométeren belül megtalálható. Ami boldogságot okoz. Jó, el tudtam menni futni, meg voltak hattyúk… De a család! S akkor mit keresek én ott? 

– Bátorság hazaköltözni? 

– Igen, mert van egy tévhit, hogy külföldön sokkal jobb élni, ezért szinte mindenkinek magyarázkodni kellett, miért költöztem haza. Mintha kudarc lenne, visszalépés. Anyukámmal beszéltük, hogy arra kell menni, amerre a jövő van. S ha itt van, akkor ide. Számos városban éltem, s ha összerakom, hogy milyen lenne a tökéletes, az nekem leginkább Budapestre hasonlít. A munkám révén, pénzügyi tanácsadóként dolgozom, nemzetközi közegben tudtam maradni, a nyelvtudást is keresik itthon, úgyhogy én a végzettségemmel Magyarországon sokkal jobb munkát és életszínvonalat kapok, mint külföldön bárhol. És itt ráadásul itthon vagyok.