Győzelem a felhők felett – beszélgetés a szolnoki szerzővel

– Ön napközben az egyik megyei cégnél dolgozik, s munkája mellett írta mindkét, eddig megjelent, nagyon sok háttérismeretet igénylő művét. Mi ösztönzi erre a „kettős életre”?

– Emléket szeretnék állítani elődeink olyan hőstetteinek, melyekről az igazságot kötelező lenne tanítani. Franciaországban például láttam, hogyan őrzik a múltjukat, nem tudom, hogy mi miért tagadjuk meg a hőseinket. Főiskolásokkal dolgoztam éveken keresztül, és rájöttem, hogy semmit nem tudtak például az első világháborúról.

– Mi köti Önt ehhez a nagy háborúhoz?

– A történelmet mindig szerettem, de korábban talán sok más érdekelt. A kalandozások, a honfoglalás, a Hunyadiak, a dicső korszakok. A múlt századból is mindenkihez a második világháború állt közelebb. Azután a kezembe akadt A nagy háború írásban és képben című első világháborús sorozat, végigolvastam és egy más világot tárt fel számomra, mint amiről tanultam. A régi rendszerben csak hazugságot hallottam róla, és most rájöttem, hogy a magyarságnak mennyi győztes csatája volt. Nagyon helytálltak, mind az én nagyapám, dédapám, vagy másoknak akár az apja, és ők hősök voltak. Utána korabeli rengeteg naplót, visszaemlékezést, újságot olvastam, mert az újságírásnak akkor is volt presztízse, s a háborús körülmények közt is próbálták az igazságot megírni, ami lenyűgözött.

– A mostani könyvének egy Monarchia-beli német, és nem magyar katona a hőse.

– Az első könyvem magyar témájú, Erdély románok elleni sikeres védelméről szól. Most azzal, hogy a légi harcokról írtam, valóban kicsit eltávolodtam ettől. Tudom, hogy Ittebei Kiss József hadnagy volt a legsikeresebb magyar pilóta, akinek Szolnokon különösen őrzik az emlékét, de a mostani könyvem hősének, Julius Ariginek a személye már akkor megfogott, amikor elkezdtem foglalkozni az első, pontosabban a nagy háborúval, mert csak később kezdték számozni. Rengeteg korabeli írásban találkoztam a nevével, ami kíváncsivá tett a személye iránt. Harminckét légi győzelmével a második legjobb vadászrepülő volt az Osztrák-Magyar Monarchiában.

– Ki volt az első vadászpilóta?

– Godwin Brumowski, egy lengyel származású pilóta 41-42 győzelemmel. Ittebei Kiss Józsefnek huszonegy győzelme volt, ami szintén kimagasló a gépeikhez és körülményeikhez képest. A magyarok közül többen is értek el 18-19 győzelmet, de őket a repülés terén kicsit alul reprezentálták a többi nemzetiséghez képest. Arigi szerelője, Lasi János akinek szemszögéből a történet elhangzik, s akit géppuskásként többször is magával vitt a bevetésekre, főleg akkor, ha parancs ellenére titokban szállt fel, mert nem tudott ellenállni az ellenséggel való összecsapás lehetőségének magyar volt. De a hadvezetésnek a magyar katonákra igazából a földön volt szüksége, s idővel egyre több magyar kiegészítésű ezred került az első vonalba, ahol már öreg népfölkelőkkel is pótolták a megfogyatkozott sorokat. Az iparosodottabb cseh és osztrák részek később sem adtak kellő számú legénységet, az olyan veszélyes helyekre, mint a Doberdó és az Isonzó is inkább a mieink kerültek. Ezért is van nagyobb véráldozatunk a többi nemzetiséghez képest.

– Arigiról hogyan sikerült információkat szerezni?

– Nehezen. A RepTár is segített, de mindent elolvastam róla, ami magyar nyelven megjelent róla. Sajnos angolul több adatot találtam a Monarchia repülő ászairól, mint a magyar írott

sajtóban. Ez nem véletlen, hisz Trianon, a szétesett ország sem kedvezett ennek, és legyünk őszinték, a régi rendszer is elég mostohán bánt a hőseinkkel. Nagyon kevés könyv jelent meg róluk az előző rendszerben és azok sem voltak mind hitelesek. Amiket én olvastam, abból sem mind állta meg történetileg, tartalmilag a helyét.

– Hogy került kapcsolatba a RepTárral?

– A téma adta magát, s amikor hozzájuk fordultam azonnal segítettek. Információkkal és a kötet kiadásakor anyagilag is. Itt Magó Károly zászlóst és Kovács Ákos ügyvezető igazgatót szeretném megemlíteni. De a neves katonai szakíróval, dr. Csonkaréti Károllyal is felvettem a kapcsolatot.

– Milyen volt a könyve fogadtatása?

– Két hónap alatt az összes példány elfogyott, de pénzhiány miatt a mostani kötetből a tervezett példányszám harmadát, 550 darabot sikerült kinyomtatni. Voltak segítőim, támogatóim, akik korrektúrázták, vagy történészként segítettek, vagy anyagilag járultak hozzá a megjelenéséhez, mint a RepTár, szülővárosom, és sokan támogatnak magánemberként is. A két megjelent kötetem és további tanulmányaim, történelmi tárcáim az önzetlen segítségük nélkül nem láthattak volna napvilágot. Nélkülük azt hiszem, nem is vállalnám az írást. A biztatásuk lendít át a mélyponton, mert semmiféle más, például pályázati támogatást nem kapok. Önerőből a megnövekedett költségek miatt már a mostani könyvem sem tudnám újra kiadni. Tisztelet azoknak, akik miután elolvassák a könyveimet úgy érzik, méltó azokat megemlíteni. Például meghívnak határon innen és túl könyvbemutatókra, vagy néhány történész barátommal beszélgetésekre a könyvről, illetve a világháborúról. Az első könyvemről 17 ilyen beszélgetés volt, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy megismerjük a magyar helytállást, katonáink gondolkodásmódját, csatatereiket, az ott lezajlott eseményeket. Mindez ma nincs a köztudatban, és sajnos a mostani tankönyvek sem foglalkoznak igazán vele. A kötetet főleg Erdélyben már nagyon várták, és ez nagy lökést adott nekem. Amikor 170 kilométerről odajön hozzám egy ismeretlen ember, hogy megvegye ezt a könyvet, mert Erdélyben nem kapható, akkor az már önmagáért beszél. Én a határ mellől származom, sokat éltem külföldön, s rengetegszer kaptam az arcomba, hogy hazátlanok, meg az örök vesztesek vagyunk, amit még saját történelemtanáromtól is sokszor hallottam. Amíg ez így van, nem szabad feladni. Biharban születtem, s az ottani nyakasság előjön belőlem, ha kidobnak az ajtón, visszajövök az ablakon. Úgy érzem, amit könyvben írok, az jó, de ettől függetlenül nem tartom magam írónak. Csak írok, mert úgy gondolom, az embereknek ezt meg kell ismernie.

Az országban van legalább kétezer, magát írónak tekintő szerző, magamat nem sorolom közéjük. Talán a krónikás lenne a legjobb meghatározás arra, amit számomra az írás jelent. Nagyon sok az író, mégis azt látom, hogy az emberek egyre kevesebbet olvasnak, és a magyar nép elveszti a Kárpát-medencén belül azt a tudást, amit valamikor kulturális fölényként emlegettek. Ismerem a szerb, román munkákat, nagyon jókat alkotnak, mi pedig lassan velük szemben feléljük azt a tekintélyünket, ami most még létezik. Legutóbbi bukaresti utamon is azt láttam, hogy a családi vitáktól függetlenül ott még mindig felnéznek a magyarságra, de kint az erdélyi románokat is többre tartják a regátiaknál. Sajnos ez elveszőben van.

– Mennyire elégedett az írással és önmagával?

– Biztos van, amivel elégedettebb lehetek, de azt hiszem, sehol nem futottam be azt a pályát, amit a Jóisten nekem szánt. Vannak hiányérzeteim. Úgy érzem nem az a helyem, ahol a leghasznosabb lehetek a társadalomban, de most ezt osztották rám. Csinálom a dolgomat és nem adom fel.