Kunszentmárton: ahol egy képen az időt is megörökíthetjük - galériával

Újabban csak átutazom Kunszenten. Valamikor mindenféle anyagokat írtam onnan is: tudósításokat, riportokat, képszövegeket. Egyszer Konrád Györggyel utaztam oda. Valami író-olvasó találkozóra ment az ottani középiskolába, és Szolnokról a megyei könyvtár gépkocsija vitte. Bekéredzkedtem az autóba, s útközben csináltam vele egy interjút. A könyvtáros, akinek kísérnie kellett, nagyon örült, mert félt Kondrádtól. Hogy miről fognak beszélgetni a félhosszú úton. Egyébként, megfigyeltem, sok könyvtáros zavarban van írók társaságában. Már nem emlékszem, mikről kérdeztem Konrádot, de a marihuána legalizálása biztosan téma volt.

Kattintgatom a kollégám képeit, annyi mindenhez lehetne kapcsolódni: a kerámiák, a Körös, a jellegzetes híd, a horgász, a futók, a szürkemarhák, a zsinagóga…

De inkább a magoncról írnék. A szélről, a porról, az esőről. Ahogy egy mag megkapaszkodik a leglehetetlenebb helyen. A tetőn, valahol a cserepek közt, a vakolatban gyökerezve. Odasodorja a szél, esik rá az eső, és egyszercsak az épület tetején kinő egy kis fa. És ott van. Már méternél is magasabb, zöldek a levelei, a gyökere meg valahol a falakat feszegeti, gondolom. Megható ez a létezni akarás. Mondhatni öröm látni, ahogy az élet élni akar. Másrészt, hogy egy kis magonc nőhet, növekedhet a tetőcserepek magasságában, az azt is lelenti, hogy az épület elhanyagolt, nincs gazdája. És valóban, az ablakkeretek rozsdásak, az üveg itt-ott kitörve, a festék hiányos, a vakolat málladozik, néhol alá lehet nézni, s látni engedi a téglát is. Szóval van azon a képen minden. A fotós már megint megörökítette az időt.