Tiszagyenda: ahol az árnyas fák varázsolják hangulatossá a települést - galériával

A fák. A gyerekkor fái. De nemcsak a gyerekkoréi. Milyen emlékezetesek tudnak lenni! Emlékeimben elevenen élnek régi kertünk fái. A birs, az alma, a szilva, a meggy, a bodza. És persze a cseresznye meg az eper. Mennyi délutánt töltöttem utóbbiakon! Fölmásztam a cseresznyefára, s ott olvastam. Például A koppányi aga testamentumát.

Szeretem a fenyőt is, szeretem a platánt. A Széchenyi tér platánjai Szegeden! De az utcánkban is, ahol most lakom, ez a fafajta sorakozik a járda mentén. A napokban ideírt jegyzetemben a tiszaföldvári főtéren álló hatalmas tölgyet emlegettem, és rám írt egy főiskolai társam, hogy írjak már az ő kis szülőfalujáról, Tiszagyendáról, annak is van egy híres, öreg platánfája. Gyorsan és könnyen megígérhettem neki, hiszen a vármegyét bemutató képösszeállítások a települések betűrendjében követik egymást, és Tiszaföldvár csak kettővel előzi Tiszagyendát.

De én azt a fát nem ismerem. Vagy ha mégis láttam volna valamikor, nem emlékszem rá. Kérdezem hát, őt milyen emlékek kötik a fához. Azt írja: a falu fája – majálisok, tornaórák, sok rajzóra is, s hogy nagyon szereti az egész Népkertet. Az ezredes kastélyát emlegeti még, a régi mozit. Szóval ezt írja, s én máris otthon érzem magam. Nem úgy, hogy Gyendán, hanem a majálisokon, a torna- és rajzórákon, amikor kimentünk a természetbe festeni, meg hát parkok, kastélyok, mozik is vannak Jász-Nagykun-Szolnokban szép számmal. Mondjuk, mozik azért már nemigen üzemelnek.

Tiszagyenda egyébként pár kilométerre van csak Kunhegyestől, ahol felnőttem, s apai nagyanyám testvére a gyendai határban élt egy tanyán a feleségével. Vékony, alacsony, kékkötényes öregemberre emlékszem kicsi gyerekkoromból. És egy egyszerű, tiszta szobára, aminek ha kinéztem az ablakán, akkor a végtelenre láttam. A semmire. Na jó, nem a végtelenre, és nem is a semmire, hanem hatalmas, frisszöld szántóföldekre. A távolban egy-egy akácsor kéklett. Ám hamarosan, talán mert a mezőgazdasági gépeknek útjában volt a tanya, be kellett költözniük Kunhegyesre. Amikor ott látogattuk nagy-nagybácsikámat, az ablakból már csak az Árpád utca túloldalán lévő házakat láttam.    

(Utóirat: Az az Ady-szobor az iskola előtt! Az is beleég az emlékezetbe.)