Negyvennégy év után búcsúzik az újszászi középiskolától Rózsa György igazgató

– Újszászra 1963-ban költöztünk, onnantól itt jártam iskolába, itt is érettségiztem – idézte fel a kezdeteket Rózsa György, akivel a városi pedagógusnapi ünnepségen beszélgettünk.

– Apukám és anyukám is pedagógus volt, édesapám az indulástól egészen 1990-ben bekövetkezett haláláig vezette az intézményt. Úgy voltam vele: na, pedagógus én aztán biztos, nem leszek! Szegedre mentem tanulni, ahol elvégeztem a közlekedés-automatika szakot.

– Apukám azonban 1974-ben szólt, hogy nem jönnék-e haza, mert most indul egy vasúti szak, és kellene oda egy tanár. Gondoltam, egy évet éppen taníthatok, esetleg kettőt. Ebben az évben nősültem, a feleségem is pedagógus volt, kaptunk is egy szolgálati lakást, így jól jött ez a lehetőség.

– Én voltam akkor itt a legfiatalabb pedagógus. És végül itt maradtam! Aztán elvégeztem a pedagógia szakot is és műszaki tanár lettem. A későbbiekben pedig, amikor elindult ez az informatikai „őrület”, beiratkoztam Debrecenben az informatika szakra és a számítástechnikai tanári oklevelet is megszereztem – sorolta Rózsa György.

Édesapját Diószegi Sándorné, a korábbi helyettes követte a poszton, nyugdíjazása után pedig hárman pályáztak a helyre, amit Rózsa György nyert el.

1996 óta az iskola működött teljesen önálló intézményként, tartozott az önkormányzathoz, majd 2013-tól a KLIK-hez. 2015. július elsejétől pedig a Szolnoki Műszaki Szakképzési Centrum tagintézményeként működik, számos változást, átalakulást megéltek.

– Annak idején a régi általános iskolában indult meg az oktatás. A mostani intézmény alapépületét 1972-ben húzták fel, ’86-ben készült el hozzá a kollégium. Apukám révén minden építkezésen ott voltam. Tulajdonképp az építésvezetőséget én láttam el a felújításnál – árulta el.

Az oktatás és igazgatóskodás éveihez persze rengeteg emlék köti.

– A tanári munkát nagyon szerettem, osztályfőnök voltam végig, imádtam a gyerekeket. Régen a kollégisták csak háromhetente jártak haza, kellett nekik valami programot csinálni. Volt az iskolának autóbusza, és bejártuk egész hazánkat és a környező országokat is. Régen nem osztályok, hanem az egész iskola utazott – mesélte kalandjaikat.

Mert az utazások nem egyszer valóban kalandosra sikerültek.

– Egyszer, még a 80-as években, az erdőben véletlenül átszöktünk a gyerekekkel Csehszlovákiába Somoskőnél. Nem volt nálunk útlevél se. A határőrségnél jöttünk vissza. Mondtam a gyerekeknek, hogy hátráljatok, hátráljatok… és addig hátráltak, míg mindenki átért a magyar oldalra, csak én maradtam.

– Odaszóltam a határőrnek, hogy na, jöjjön át, megiszunk egy pofa sört. Ő csak kiabált, de addigra már én is átértem a határon, így megúsztuk – idézte fel nevetve.

– Olyan is megesett velünk, hogy a gyerekek összevesztek, hová menjünk kirándulni. Elindultunk, és végül Velencében kötöttünk ki. De olcsón megúsztuk. Menetben, hajnalban Jesolóban a strandolók szóltak, hogy az egyik hajó iskolahajó és Velencébe megy. Mondtam, ha nem szólalunk meg, senki nem jön rá, hogy nem olaszok vagyunk, és felszálltunk rá. Bejártuk Velencét. A Dózse-palotába is bejutottunk, hátulról. Udvariasan kinyitottuk a turistáknak a Szent Márk térre vezető ajtót, és besurrantunk rajta!

Nagyon kötődik az intézményhez, és bőven van még ötlete

Az intézményvezetőt nemcsak a diákok, de a munkatársak is szeretik. Pedagógusnapra a középiskola dolgozóitól egy „Rózsa Györgynek, a szív és lélek igazgatójának” címzett plakettet kapott.

– El sem tudom képzelni, mit fogok csinálni nyugdíjasként – sajnálkozott Rózsa György –, de azt gondolom, valamilyen szinten továbbra is a része leszek az iskola életének. Közel is leszek, az iskolával szemben lakom. Egy kis szobát már létrehoztunk a volt nyugdíjasoknak, majd ott elleszünk, és ha segítségre lesz szüksége a kollégáknak, kéznél leszünk. Egyébként még rengeteg elképzelésem lenne, örülnék, ha azok is megvalósulnának. Az iskolából még hiányzik egy uszoda, a tanároknak megígértem egy szaunát, egy szoláriumot, ezek megvalósítása még előttünk áll!