Szolnokon jelezték, ha valaki kőolajra lelt az Alföldön

A néhai Kőolajkutató Vállalat szolnoki üzemének levéltári polcán hosszú ideig hevert egy dosszié. Az úgynevezett lakossági olaj- és gázbejelentéseket gyűjtötték a nem túl vastag mappában a 70-es, 80-as években.

Ilyenek ugyanis, ha nem is nagy számban, de sokáig léteztek. A gyűjtemény nem tudni, megvan-e még valahol, valószínűleg nem élte túl az olajipar végét, pedig kultúrtörténeti jelentőségű emlék lehetne.

Hiányában a fakuló emlékezet segítségével idézzük fel a szellemét. Talán törvény, de lehet, hogy csak szokás alapján, Szolnokon kötöttek ki a Duna vonalától keletre született olyan irományok, amikben valaki általa feltételezett, látott, vagy hallott kőolaj, vagy földgáz-előfordulásra hívta fel az illetékesek figyelmét.

Ha ilyen érkezett, nem volt mese, egy geológusnak terepjáróra kellett kapni, s mehetett kivizsgálni az ügyet. Ez nem volt mindig egyszerű feladat, mert a beharangozott lelőhelyek a legritkább esetben voltak barátságos környezetben.

Két öntudatos polgár egyszer például a Mátra egyik nehezen járható részén, egy erdős szakadékban gyanította az új Algyőt, amivel érthető módon elég csekély rokonszenvet ébresztettek maguk iránt a helyszínre érkező szakemberben.

Ezeknek az irományoknak egyik szép példánya volt az a tekintélyes, hatoldalas, kézzel rótt levél, melynek írója öntudattal jelentette be igényét Alföld-közepi szülővárosában majdan felállítandó fehér márvány szobrára.

Hogy milyen érdemekért tartott erre számot, az csak az utolsó oldal alján derült ki. Ott utalt pár sorban valami, környéken hallott olaj, vagy gázelőfordulásra, tehát nem háborús érdemei miatt szeretett volna talapzatra kerülni.

Addig ugyanis oldalakon át a Vörös Hadsereg dicsőséges 1945-ös bevonulásáról, és ebben játszott saját elévülhetetlen szerepéről értekezett. Ne feledjük, akkor még fényesen ragyogott a vörös csillag.

Egy másik levélíró történetének rekeszizmot rengető tartalma ellenére már több köze lehetett valamilyen gázhoz. Ha nem is a föld mélyének kincséhez. Arról tudósított, és ez nem vicc, hogy a tehene bukkant gázelőfordulásra a mezőn, legelészés közben.

A jámbor kérődző, miután végzett a környékén található fűvel, az egyszerűség kedvéért a pányvakarót kihúzva indult új vadászmezőkre. Gazdája az így támadt lyukban érzett állítólag gázszagot. Ezt a felfedezést legalább rá lehetett fogni valami néhai lápból maradt mocsárgázra, bár nem valószínű, hogy sokat segített volna energiagondjainkon.

Az emlékezetben megőrzött legérdekesebb történet már egyenesen a szellemvilágba invitálta az illetékeseket. A következő levél szerzője ugyanis asztaltáncoltatással foglalkozott, s arról regélt, hogy e kedvtelése közben kapott fontos olajipari információkat a túlvilágról.

Annyiban mindenképpen megnyugtató volt a dolog, hogy a jelek szerint az ottani lelkeket is foglalkoztatta hazánk energiaellátásának kérdése. Ennek a levélnek az izgalmas része egyébként a hátoldala volt.

Azon közölte a levél eredeti címzettje, egy társcég igazgatója, hogy illetékesség végett továbbította az írást a szolnoki üzemhez. Arról sajnos nem nyilatkozott, hogy asztaltáncoltatásban, vagy szénhidrogénben tekintett bennünket elsősorban érintettnek.

A fenti történetek csak megmaradt foszlányai az egykori olajkereső lakossági mozgalom történetének. Kár, hogy elsődleges és hiteles forrásuk nem maradt az utókorra, mivel szórakoztató adalék lehetne az emberi fantázia történetéhez.