Az igazság márpedig odaát sincs: Tiszavárkony szörnyű titkai, 6. rész

Templom szerint az egyedülálló vezsenyi tanítónő, Varga Mária állhatott az indíték mögött. Annyi bizonyos, hogy a falusi tanítónő fogta össze és szervezte csoportos foglalkozásra a hittanra járó helyi gyermekeket.

Templom Ferenc annyit árult el az interjúban, hogy dühítette a sok esetben, akár még szolgálatban is italosan dühöngő Feketét, hogy a pap átjár Vezsenybe, a „NŐ”-höz. Nem derült ki azonban, hogy félreértett szerelemféltés lehetett-e a végzetes elhatározás hátterében.

Templom utalást tett arra, hogy a Vezsenybe gyakorta átkerékpározó plébánosra féltékeny Feketének tetszhetett a tanítónő, miközben ilyen megjegyzést is tett: „De lehet, hogy az atya tényleg szemet vetett Varga Máriára, aki neki is tetszett, s emiatt forrt fel az agyvize! Ne járjon nekem a prostituálthoz! – indokolta az ölést a barom”.

Templom szerint annyi bizonyos, hogy Fekete János – akárcsak Fekete Sándor H. Bús Jenőt – [vagy más(?)] egy, a magyar fegyveres erőknél akkortájt rendszeresített, orosz gyártmányú, 7,62 mm-es, TT Tokarev típusú szolgálati pisztollyal lőtte tarkón Kenyeres Lajost.

Csodálatos felbukkanás

Tiszavárkony és a környékbéli települések papjának, az 1957. február 28-án eltűnt – mint kiderült: meggyilkolt – Kenyeres Lajosnak a holttestét napra pontosan egy évvel később, 1958. február 28-án találta meg a Tisza túlparti kanyarulatánál, Martfűnél egy halász.

Ő azonnal értesítette a hatóságot. Még aznap munkásőrök jelentek meg a martfűi orvos fabódéban elhelyezett rendelőjében, s felkérték, menjen ki a helyszínre, megvizsgálni az eset körülményeit. Az 1925-ben született dr. Zentay Márton – aki tíz évvel ezelőtt adott interjút utoljára ebben a témában, akkor – ekképp nyilatkozott:

– Én 1956. március 3-án kerültem Martfűre orvosnak. Előtte Szolnokon, a Tüdőkórházban szakvizsgáztam, és tüdőgyógyászként dolgoztam, onnan jöttem át ide – emlékezett vissza a kamerák előtt a doktor úr (dr. Zentay Már­tont, az egykori Tisza Cipőgyár üzemorvosát, nyugalmazott háziorvost – akiről 2014-ben elnevezték a városi egészségügyi központot – a település 2017-ben díszpolgárrá avatta, a megyei közgyűlés pedig 2018 augusztusában a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egészségügyi Díj elismerésben részesítette).

– Amikor odaát, Várkony–Vezsenynél 1957 februárjában eltűnt a pap, s hivatalosan azt terjesztették róla, hogy disszidált, a falusi „talpas rádió” már úton-útfélen hirdette, hogy megölték az atyát.

– Nekem akkorra már közel egy éve volt helyismeretem, és engem is jól ismertek. A testet rá egy évre, a nagy kanyarban találták meg, jégbe fagyva, fennakadva. Amikor először megpillantottam, az volt a benyomásom, hogy ez egy pár napos hulla. A bomlási jelek ugyanis nem látszódtak rajta.

A titokzatos bőrkabátosok

– Hanyatt feküdt, fedetlen fővel, nyakig gombos, fekete papi ruhában. Kétharmad része volt kint a jégtáblából. Belenyúltam a felső zsebébe és kiemeltem egy épségben maradt breviáriumot, amiben nem volt név.

– Különösebb nyomozói tapasztalat nélkül is megállapítottam, a halott környékbeli lehetett, mert a lábán a martfűi Tisza Cipőgyár címkéjével felbélyegzett gumicsizma volt.

– Csak gyors feljegyzéseket készítettem, úgynevezett elsődleges halottkémlelési vizsgálatot. Az arca ép volt, de a feje más területein voltak sérülések. Ezekről pontosabb információt nem tudtam feltárni, mert, mint mondtam, jégbe volt fagyva. Lehetett ütésnyomoktól, de lehetett a Tiszán való leúszása miatt hordalékoktól, kövektől, fagallyaktól.

– A segédeim, akár egy nagy méretű jégkockát, a befagyott testet bevitték a halottasházba, hogy kiengedjen a pontosabb vizsgálat miatt. Ám erre már nem volt lehetőség. Másnap kora reggel két bőrkabátos férfi jelent meg nálam. Nem volt joguk, de elvették tőlem még azt a papírt is, amire az elsődleges vizsgálatot feljegyeztem.

– Aztán fogták a halottat, betették egy hullaszállítóba és, ahogy ők mondták, a boncolás miatt bevitték Szolnokra. Hogy is mondjam finoman, olyan időt éltünk, hogy nem volt hasznos bármit is kérdezni.

– Annyi bizonyos, hogy a bomlási folyamatok ismeretében akkor és most, ötven év távlatából sem írnám alá azt, hogy a test egy teljes évet föld vagy víz alatt lett volna – szolgált egy újabb kérdőjellel a papgyilkosság kapcsán, a tíz évvel ezelőtti interjúban a napjainkban 93 esztendős martfűi orvos.

Ki nem hallgatott tanúk

„Világ proletárjai, egyesüljetek!” – 1956 januárjától egészen ’89 szeptember végéig ezen munkásmozgalmi jelmondattal a fejlécében jelent meg a Megyei Pártbizottság, a Megyei Tanács és az MSZMP napilapja, a Szolnok Megyei Néplap.

Az 1989. július elsejei lapszám 10. oldalán Sóskuti Júlia kollégám, a proletárhatalom végórájában már megírhatta, a lap pedig megjelentethette a „Kenyeres Lajos siralmas története” című riportot.

Ebben megszólalt a pap húga, az egykori révhajós, a gátőr özvegye és egy paptárs is. Részletek a riportból: „Öt gyereke született sorban az 1900-as évek elején néhai Kenyeres Ferenc rákóczifalvi harangozónak és hites feleségének, Csapó Erzsébetnek. Második fiukat, Lajost 1908. január 3-án anyakönyvezték.

Az első világháború évéiben testvéreivel együtt kis ideig apa nélkül, nagy szegénységben nevelkedett. Szinte valamennyi Kenyeres gyerek tanult. A legidősebb fiú ügyvéd, Lajos római katolikus pap, egy lánytestvér postamester lett.

Kenyeres Lajost 1930-ban Vácott szentelték föl, s első miséjét abban a templomban tartotta, ahol édesapja húzta a harangot. Aztán, ahogyan az egyházi szolgálat kívánta, hirdette az igét sok helyen.

A megyehatáron túl élő öreg tisztelendő, aki sorstársa, barátja volt hajdanán, azt mondja: végül azért került Tiszavárkonyba, s lett ott plébános 1946-tól, mert a családjához szeretett volna közelebb kerülni.

Az öreg révész esze pedig, mint a borotva: – Hogyne emlékeznék! – Ugye, Várkonyból csak a Tiszán kellett átkelni, s már otthon is volt, odahaza, az édesanyjánál, Rákóczifalván. Sokszor betette a biciklijét a ladikba, áteveztem, s már pattant a kerékpárra, hazafelé vígabban karikázik az ember…

…Abban az évben (1957) korán levonult az első ár a Tiszán. A tisztelendő úr testvére február 28-án, szerdán, ebéd után általcsónakázott, meglátogatni testvérbátyját. A két testvér hamar búcsúzott, mert főtisztelendő Kenyeres plébános úr megszokott útjára készült.

Évek óta így járta a környéket, ahogy most elindult: kerékpárral, végig a Tisza gátján, Vezsenyre, hittanórára. Visszafelé letette a házuk előtt a gátőr két gyermekét, majd tovahaladt. S nyomtalanul eltűnt.

Nyomtalanul, de hát hogyan is tűnhet el nyomtalanul egy legalább 180 centiméter magas, megtermett, 49 esztendős ember Vezseny és Tiszavárkony között?”

Miért Pesten boncolták?

Így folytatódik a Sóskuti-riport: „Március elején (1957) a folyó annyira medrébe simult, hogy a gátőr, munkásaival együtt rőzsegyűjtéshez fogott. Minden évben így szokták, s nagy víz elé rőzsehalmokat raktak, aztán, ahogy levonult az ár, összegyűjtötték.

Akkor a gáton, ott, a szivattyúház közelében a gátőr még egyszer szétnézett. Nem maradt-e ott valami munkaeszköz, rendben összegyűjtöttek-e mindent az emberekkel. És egy ottfeledett rőzserakást talált, amelynek tövében vörös foltok villogtak a havon.

S mintha, mintha egy félhold alakú valami állna ki a víz szélén a folyóból! Hívta az embereket, s kötelekkel, mikkel kivontatták – a várkonyi plébános öreg biciklijét. Rend a lelke mindennek, a gátőr telefonhoz karikázott, jelentette az esetet.

Rendőrök jöttek kutyákkal, aztán elvitték előbb a tanácsházára, utóbb a rendőrségre – a gátőrt! – Persze, hogy eljött a híre, megtalálták Lajosunk kerékpárját! Mentem a gátőrhöz, két kezem összetettem, úgy kértem, mondja meg, lelkére ne vegye a bűnt, mit találtak még, mit tud a testvéremről – sír a kis öregasszony, alig tudja szavait összefűzni, a rég megélt bánat fölszakadt szívében.

– És a gátőr csak állt, nézett rám, aztán nagy szomorúan odamutatott a három gyerekre: „Mondja meg, mit tenne a helyemben, maga mondana-e valamit, nem tekintene-e ezekre az ártatlanokra? De hát nem is láttam mást, legfeljebb vérnyomokat még”. Alig vitték Szolnokra a holttestet, már nyomában ott volt a pap családja.

– S már mehettünk is tovább, mert gyorsan elszállították: 1958. március 5-i keltezéssel láthatom azt a Halottvizsgálati bizonyítványt, amelyet a Magyar Néphadsereg Róbert Károly körúti kórházában állítottak ki az ismeretlen halottról.

– A halál bekövetkeztéről a szakértő orvos kb. egy évet jelölt meg, a halál oka: gerincvelő roncsolás, lövési sérülés; külsérelmi nyomok: lősérülés bemeneti nyílása a nyakon. Ott, a pesti kórház bonctermében a testvér azonosította a holtat.

– A bizonyítványra utólag, a halott neve helyére gépelt ismeretlen szó mellé odaírták: Kenyeres Lajos. Hanem a temetésnek nagy akadálya volt. Mármint a hazainak. „Tekintettel arra, hogy a holttest erősen felbomlott állapotban van, a boncolás után vidékre történő szállítása még a kellő módon történő szállítás esetén sem engedélyezhető,” aláírás, bélyegző.

– A papot először tehát a fővárosban hantolták el, s csak jó fél év múltán szólhatott szülőfalujában érte, Kenyeres Lajos tisztelendő úrért a lélekharang. Az első nyugvóhely után, 1958 őszén, halottak napja előtt tért meg végleg családjához a szerencsétlen sorsú plébános”.

* * *

Azon túl, hogy néhány hivatását és a hiteles újságírást szerető kollégámmal együtt az elmúlt harminc év alatt majd’ minden hozzáférhető dokumentumot megszereztünk, hogy a még élő tanúkat megszólaltattuk, hogy kitudódott, volt belső rendőrség-ügyészségi vizsgálat Kenyeres Lajos halálesete kapcsán, amelyben Fekete János, Templom Ferenc, Czanyik Pál és egyéb, néven nevezett személyek terheltségére is voltak utalások, információim szerint hivatalos büntetőeljárás a mai napig nem történt az ügyben.

Boldoggá avatásáért azonban – Istennek hála! – már megkezdődött az egyházi eljárás…

Vége(?)

Küldetése a fiatalok nevelése volt

Kenyeres Lajos 1908. január 3-án született Rákóczifalván, egy harangozó fiaként. Középiskolai tanulmányait a szolnoki Állami Főgimnáziumban végezte. Érettségi után a váci Hittudományi Főiskolára nyert felvételt. 1930-ban Vácott szentelték pappá.

Káplán és hitoktató volt Üllőn, Szentes-Fábiánsebestyénen, Újpesten, Hatvan-Belvárosban, Valkón, Csépán, Cegléden, Tiszakürtön, Kiskundorozsmán és Pesterzsébeten. 1946-ban került Tiszavárkonyba plébánosként, így családjához is közelebb került, hiszen szülőfaluja, Rákóczifalva Várkonnyal átellenben, a Tisza túlsó partján fekszik.

Szerteágazó lelkipásztori tevékenységének súlypontja a fiatalok nevelése volt, nyomtatásban jelentek meg prédikációi, az ifjúsághoz szóló buzdításai. Hittankönyveket írt a népiskolák VII. és VIII. osztályos tanulói számára. Bátor, szókimondó ember volt. Röpiratokban foglalkozott a jövő kérdéseivel.

Sorozatunk előző részeit itt olvashatja:

A tékozló fiú és a katolikus pap – Tiszavárkony szörnyű titkai, 1. rész

A fej nélkül eltemetett áldozat – Tiszavárkony szörnyű titkai, 2. rész

Csontfehérre tisztított koponya a pulpituson – Tiszavárkony szörnyű titkai, 3. rész

Lelőtték az érsek gyóntatóját – Tiszavárkony szörnyű titkai, 4. rész

Többen is érintettek lehettek a gyilkosságban: Tiszavárkony szörnyű titkai, 5. rész