Kötetbe foglalta verseit a 86 éves szolnoki főorvos asszony

„A Duna mentén, Kalocsán születtem, itt nőttem fel és érett lettem… …Az éltető víz tovább kísért a Tisza folyóig, Szeged városába, az orvostudományok fellegvárába… …Orvospalántaként, szolgálatom első és utolsó helyére – Isten jósága révén –, Szolnokra jöhettem…” – foglalta össze legfontosabb élőhelyeit a testi-lelki szenvedései ellenére is határozottan pozitív szemléletű főorvos asszony „A folyók hálás gyermeke vagyok” című versében. Otthonában, vele beszélgetve, a részállomásokról is szó esik.

– Polgári családból származom. Kalocsán, 1932. szep­tember 7-én születtem. Édesapám banki tisztviselő, édesanyám gépírónő volt. A kalocsai, nyolcosztályos jezsuita gimnáziumi tanulmányaim közben néhány évet Szabadkán, egy szerb–magyar gimnáziumba is jártam.

– Édesapám munkahelye ugyanis a mindössze 70 kilométerre fekvő vajdasági városba vezényelte a családunkat. Akkoriban nevezték ki a Kalocsai Egyházmegyei Takarékpénztár Részvénytársaság szabadkai fiókvezetőjének.

– A második világháborús délvidéki szőnyegbombázások Szabadkát sem kímélték. Mi a közeli Palicson néztük végig, miként ég hatalmas lángokban a város, akkori otthonunk. A háború mindent felülír, a sors tehát úgy hozta, hogy újra vándorbotot vettünk.

– Először nagynénémhez, Dunántúlra költöztünk, majd onnan vissza Kalocsára. A gimnáziumban végül 1950-ben végeztem, s azonnal jelentkeztem a Szegedi Tudományegyetemre – mesélt zaklatott diákéveiről is Berta Mária.

– Ám először nem vettek fel. Aztán másodjára sem. Meg harmadjára sem. Csak azután, hogy Nagy Imréék meghirdették az „új szakasz” politikáját, akkor adtak esélyt az olyan magamfajta fiataloknak is, akik hasonlóan, mint én, „reakciósok, kispolgári csökevények” voltunk – emlékezett korabeli megbélyegzésére, illetve a „helyhiányra” hivatkozó felvételik elutasításának valódi indokaira is az orvosnő.

Aki e tanulmányi kirekesztése alatt a Bajai Belföldi Szállítmányozási Vállalat kalocsai kirendeltségén vállalt bérszámlázó és könyvelői munkát, s amikor beérkezett a telepre a darabárus járat, akkor nem volt rest cipelni a terményzsákokat sem.

– Nem kiadták ezt a nehéz munkát, hanem önként vállaltam. Segíteni akartam. Ez az örökös segítőszándék nálam az orvoslásban csúcsosodott ki. Emberséget adtam, s emberséget kaptam.

– Korán megtanultam, hogy az életben semmi sem véletlen. Minden kegyelem. De hát végül felmondtam a fuvarozó cégnél, hiszen 1954-ben felvettek az egyetem általános orvosi karára.

– Azért voltam ennyire kitartó, mert már hatéves korom óta orvos akartam lenni. Egy kislánnyal, Bagi Mártával mindig orvosost játszottunk. Ő volt a páciens, én pedig az ujjaimmal böködtem itt-ott a testét, s ha azt mondta, fáj, akkor hamarjában meggyógyítottam.

– Az egyetemen persze megtanultam, hogy az ujjbeggyel való böködésnél többet kell tudni a gyógyításhoz. Így hát szorgalmasan tanultam – meséli.

Amikor a végzős Berta Máriától megkérdezték, hogy hová, milyen irányba szeretne menni, három helyet jelölt meg: elsőként a patológiát, másodsorban a belgyógyászatot, harmadikként pedig a sebészetet.

Többszöri érdeklődésre is ezt a sorrendet adta meg, amikor is behívatták, s finoman rávezették, miszerint „Önnek a szolnoki kórházban lenne egy igen alkalmas hely – a bőrgyógyászaton”.

– Akkoriban mélyen alulértékelve kezelték a bőrgyó­gyászatot. A szakma csúcsa, a tudományok atyja a belgyógyászat volt. Ám én örültem ennek a lehetőségnek is, noha Szolnokot és az itteni körülményeket egyáltalán nem ismertem.

– A diplomámat 1960. szeptember 23-i keltezéssel vettem át, s az év október elsején már a Szolnok Megyei Közkórház állományában dolgoztam. Ez a város lett az otthonom – hangsúlyozza Mária.

Minden tekintetben az otthona lett, hisz’ itt ismerte meg későbbi férjét is, a KISZÖV-nél jogászként alkalmazott dr. Dobosy Károlyt. A családalapítással nem késlekedtek a fiatalok, s hamarosan Marika, majd Lacika jövetele tette teljessé az életüket.

Berta doktornő a mai Hősök téri, akkor Guszman Józsefről elnevezett Bőr- és Nemibeteg Gondozó Intézetben 1963-tól folytatott gyógyító tevékenységet, s lett annak később osztályvezető főorvosa is.

A délelőtti elfoglaltsága mellett 23 évig Kunszentmártonba és Martfűre is eljárt szakrendelésekre. Hivatalosan 1994-től nyugdíjas. Az orvoslásban kiteljesedett gyermekkori álma: segíteni, gyógyítani, emberséget adni.

Sajnálatosan azonban, családja tekintetében sok, fájdalmas veszteség érte. Szeretett férje korán elhunyt, majd – néhány évvel ezelőtt – alig ötvenesztendős fiát is magához szólította az Úr.

Vélhetően és érthetően a rettentő csapások következtében a főorvos asszony lelke, általa a teste is alaposan megviseltté lett. Szívében koszorúér-műtétet hajtottak végre, nem elégségesen gondozott magas vércukorértékei folyamányaként pedig újabb súlyos okkal került ismét a műtőasztalra.

– Tavaly lába kélt az egyik lábamnak, nem találom – szól nem kevés ironiával a napi tűszúrást is igénylő betegségéről Mária. – Az egész életem a magamon való uralkodással telt. Mindazonáltal örök optimista vagyok, s a móka az egyik barátom. Más földi lény mellett ő az, aki átsegít a nehézségeken.

– Egyszer a televízióban láttam egy jelenetet, ami nagyon jellemző az én életszemléletemre. Egy asszony leült válogatni egy halom kacat mellé, s mindent, amit rossznak talált, maga mögé hajította. Hát, így vagyok ezzel én is.

– Előre kell tekinteni, nem szabad mindig a fájdalmakra emlékezni. Azokat magunk mögött kell hagyni, mert ha folyamatosan velünk van, megkeseríti a mindennapi életünket – vélekedik a főorvos asszony, miközben rátér arra is, miben talált újabb örömöket.

– Jó néhány éve kiírogatom magamból a velem történteket. Gyűltek, gyűlnek az írások, a versek, s valószínűleg tavaly érkezett el az idő, hogy valami egyéb hasznuk is legyen, minthogy az íróasztalom fiókjában bújjanak el. Én megszülöm őket, ők pedig engem éltetnek…

Berta Máriát egyébiránt szinte mindennap meglátogatják. És nem csupán szűkebbre szabott családjának és rokonságának tagjai. Régi barátok és újak, idősebbek és fiatalabbak, civilek és egyházi szolgák, tanulók és tanítók.

Szinte mindenki hozzá jár beszélgetni. Mert tiszta fejjel és lélekkel még ma is tud adni: örömet, boldogságot, szakmát, hitet és vidámságot.

Egy fáradhatatlan szolnoki bőrgyógyász verses vallomásai

„A versek egy orvossá nevelődött embertől, életének kései éveiben születtek, s az EMBERT szólítják. Tehát mindenkihez szólnak, aki érző szívvel és értő lélekkel olvassa azokat. Céljuk az lehet, hogy bárki lelhessen bennük akár egy kicsinyke darabot, melyet felhasználhat lelkének előnyére, épülésére.

Többen megfogalmazták: mindenkiben három ember van: az, akinek hiszi magát, az, akinek látszik, és az, aki valójában. Minél közelebb van egymáshoz ez a három, annál jobb…

…Ha magamba tekintek, a lelkemben hálát, hitet, reményt és szeretetet érzek. Ajándékot látok mindenben, mindenkitől: Istentől, embertől. Ha ezt sikerül tovább ajándékoznom, úgy érzem, hogy talán ezért sem éltem hiába…” (Berta Mária)