Saját gyermekkorán keresztül mutatja be a kommunizmus szörnyűségeit

Régi kápolnaalap árválkodik a falu határában. A hortobágyi táborokba internált családok százainak, emberek ezreinek állít emléket. Minden év nyarán itt rendezik meg a kitelepítettek találkozóját, melynek állandó résztvevője a hatvani Csongovainé Zsákai Piroska.

– A nevem olyan hosszú, mint egy arab sejké – jegyezte meg barátságos mosollyal az arcán. Csongovai Péterné Zsákai Ilona Piroska 1942-ben látta meg a napvilágot. Szülei a második világháború idején, 1941-ben kötöttek házasságot.

A háború miatt izgalmas gyermekkora volt, tele emlékezetes, olykor veszélyes pillanatokkal. Ezekben az években először németeket, majd oroszokat szállásoltak el náluk.

Légitámadás idején rendszerint a pincében húzták meg magukat, egyik alkalommal egy bombarobbanástól sokkot kapott. Elmondása szerint, ettől kezdve szinte mindenre emlékszik. A történtek ma is úgy játszódnak le előtt, mintha egy diafilmet hívna elő.

Tanulmányait a Hatvani Általános Iskolában kezdte, majd egy Hortobágy-Kónya kitérő után ott is fejezte be. A családot megbillogozták, így esetében nem volt magától értetődő, hogy továbbtanulhat-e.

Eredetileg újságíró- vagy diplomatapályára készült, ám ilyenről esetében szó sem lehetett. Végül a Jászberényi Tanítóképző Főiskolán diplomázott, majd egy Hatvan melletti faluban, Kerekharaszton kezdett tanítani.

Időközben magyar–orosz szakon elvégezte a főiskolát Egerben. Hét évig tanítónőként, harminc évig igazgatóként dolgozott a haraszti iskolában.

A hortobágyi kitelepítés, internálás családját is érintette. Gyerekkori emlékeit és az átélt szörnyűségeket ma is nehezen éli meg, alapvetően határozták meg az életét. Nyolcéves volt, amikor Hatvanból édesanyjával, hároméves öccsével és más családokkal ‘50 júniusában teherautókra pakolták őket.

– Édesanyámat a három év alatt szinte soha nem láttam, reggeltől estig robotolt a gazdaság keltetőjében. Édesapámat azelőtt tartóztatták le, mielőtt felpakoltak minket egy katonai ponyvás teherautóra. Andrássy út–Kistarcsa–Recsk. A klasszikus útvonal... – idézte fel az akkor történteket.

– Éhesek voltunk, fáztunk. Ma is érzem azt a csontig hatoló hideget, amit a birkahodályban csak fájdalomnak hívtam – jegyezte meg. Három évet és két hónapot töltöttek egy birkahodályban.

Nincstelenül tértek haza, egy ideig rokonoknál éltek. Szerencséjükre a nagymama házát nem államosíthatták, így – mikor a tanácselnök kiköltözött onnan – ők következtek. Egyik reggel a ház előtt asztalok, székek, ágyak és szekrények tornyosultak, a lakosok hordták össze. Egyik jó ismerősük szervezett gyűjtést a számukra.

Három évvel ezelőtt elhatározta, hogy könyvben örökíti meg azt a világot, melyet nem kért, hanem kapott. Rendszeres résztvevője az évenkénti kócsújfalui megemlékezésnek. Ha nem is a térségbe való, ezer szállal kötődik Füredhez és a hortobágyi határhoz. Keserű emlékek ezek, a történelem egy vérzivataros időszakából...

Krónikása maradna a kornak, melyben rémségek is érték

Véres, fekete tortájának csak egy szelete a Hortobágy.

– Nem győzöm a meghívásokat elfogadni, könyvbemutatókon és rendhagyó történelemórákon ismertetem azt a rémséget, amiről tilos volt negyven éven át beszélni – hangsúlyozta Piroska. Nem felejt, és krónikása marad annak a világnak, melyben jó és rossz emberekkel hozta össze a sors.