Akadt olyan is, akinek valóban volt köze a legendákhoz

Az urakat regulázó, szegényeknek elégtételt szolgáltató hősök zömében sötét lelkű gyilkosok voltak, akiket gyakran maga a nép juttatott kötélre, vagy jobb esetben lakat alá.

Megyénk két híres futóbetyárja, a mai cikkünkben szereplő, Hevesen vidáman élő Zöld Marci meg jákóhalmi kollégája, Fazekas Dávid is így végezte. Saját környezetük adta őket a vármegye kezére, hogy kimondják fölöttük az utolsó szót.

Sok, az emlékezetből kikopott kapcabetyárnak még ennyi sem jutott. A gémeskút kötelén rúgták el az utolsót, majd a sírhantjuk felett megjáratott ménes vagy gulya taposta ki nyomukat a világból.

Mitől lettek mégis népi hősök? Jobb híján az igazságtalan világ keserűségét vetítették ki rájuk. Akadt persze közöttük olyan is, akinek valóban volt köze a legendákhoz.

Az elveszett szabadságharc, a kegyetlenségig durva, hosszú katonaélet előli menekülés jobb embereket is sodort közéjük. Ők idővel még a társadalomba is visszataláltak, ha valami különösen súlyos bűn nem terhelte a lelküket.

Bő száz esztendeje még lehetett hírt hallani tanyákon, cselédházakban, falusi portákon kegyelemkenyéren meghúzódó, szebb napokat látott egykori szegénylegényekről. Aztán kikoptak a világból, s csak a mindent megszépítő romantika maradt utánuk.

Ezért lehet a regényekben vagy hazai westernként a filmvásznon máig találkozni a valóságtól távoli, megszépített képükkel. Amire a többi bűnügyi históriához hasonlóan mindig lesz vevő, mert a borzongásra, izgalomra való vágy örökké életben tartja az irántuk való érdeklődést.