Átvette gyémántdiplomáját Rimóczi Mihály

– Jó ideje szervezünk osztálytalálkozókat, bár már nagyon kevesen vagyunk… – mondta, miközben sokat látott kék szemei pillanatokra a múltba tévedtek. Emlékek pedig vannak bőven, nem is nagyon kellett keresgélni őket.

– Pesti László fogta össze a legutóbbit, amikor ezt az oklevelet kaptam, és Tóth Mihály, Göblyös János egykori osztálytársaimnak is igen nagy szerepe volt a szervezésben. Mondjuk, nekik szinte mindig – árulta el, majd rápillantott egy fotóra, ami a találkozón készült. Megfogyatkozva, tekintetükben az élet titkaival állnak tízen, az egykor majd negyven fős osztály tagjai.

– Ötvenkilencben érettségiztünk. Amikor a technikumot kezdtük, csak a mi osztályunk indult, előttünk meg tíz! Ez azért jelentős különbség! Az A-ba például csak lányok jártak. Sőt! Volt, ahová kínai, német és koreai diák is, bár mindössze néhányan csak – idézte fel a tanulás éveit.

Hozzátette azt is, hogy míg a gimnázium nem adott szakmát, ez a képzés bizony sokféle lehetőséget nyújtott azok számára, akik elvégezték. Rimóczi Mihály így fémipari szakemberré vált.

Az ötvenhatos események szele őt kevéssé érintette. Annyit érzett belőle, hogy nyelvórán az oroszt egy rövid időre az angol váltotta fel. Persze inkább a felnőttekre volt hatással a történelem meghatározó eseménye. Akik például tüntetni jártak, azok bizony búcsút inthettek a katedrának.

– Boronkay György, aki addig iskolaigazgató volt, átkerült Miskolcra. Itt pedig technikumot neveztek el róla – őt tehát nagy siker felé vitte a változás. Misi bácsi szívesen említette meg egykori műhelyfőnöke, Tompos Zoltán nevét is. Ritka dolog volt ugyanis a korszakban, hogy valaki igazságügyi szakértő legyen. A tanár úr pedig műszaki területen büszkélkedett ezzel a képesítéssel.

– A nagy koponyák tanítványai közül is jó néhányan futottak be szép karriert. Professzor, vezérigazgató-helyettes, hetilap főszerkesztő-helyettes és gyárigazgatók voltak közöttünk – sorolta. Persze egyebek mellet azért tudnak annyi mindent egymásról, mert az ötvenedik találkozó óta évente szerveznek közös eseményt.

– Sajnos mindig egyre kevesebben vagyunk, de aki teheti, eljön. Mindenkinek örülünk. Idén boldogan vettem át a díszoklevelet, a következő fokozat a vasdiploma lesz, öt év múlva. Remélem, megérem!

Misi bácsi szívesen mesélt a szakmai út kezdetéről is, amikor fiatal legényként próbált megfelelni az első munkahelyén. Budapesten volt szerencséje megismerkedni a nagybetűs élet előnyeivel és viszontagságaival.

A Fémáru és Szerszámgépgyárban kezdett dolgozni. Nem is akármilyen bérért, hiszen mindjárt hét forint ötven fillért kapott havonta. Összehasonlításként megemlítette, hogy a Szolnoki Járműjavítóban ekkortájt öt forint öt fillér volt a kereset.

– El tudják azt képzelni, hogy már az első napon elaludtam?! Taxival kellett elmennem a munkahelyemre. Majdnem annyit hagytam a sofőr kezében, amennyi egy napi keresetem volt. De időben beértem, hála az égnek! – idézte fel nevetve.

Később az útja továbbra is a műszaki vonalon vezetett tovább. Éveket, évtizedeket töltött középvezetői pozícióban. Megtanulta a munka, az összetartás és a felelősség értékeit. S ahogy szaladtak az évek, ámulattal figyelte mindazt a csodálatos, ám dinamikus változást, ami a szeretett szakmát és a világot alakította.

– Ez a fejlődés bámulatos. A robotika és az automatizálási rendszerek egyenesen lenyűgöznek. Azt hiszem, ennek a folyamatnak az alakulását látni, követni, nagyon különleges élmény.

A következő találkozóra készül

Ma már az egészségmegőrzés az egyik fontos szempont számára. Pihen és kíméli magát, de ha szükség van rá, még elvállal néhány munkát. Például portásként. Nagyon szeret olvasni, főleg a kalandregényeket, lovagi meséket.

A keresztrejtvényeket is gyakran forgatja, szívesen tölti velük az időt. Meg persze gondosan készül a soron következő osztálytalálkozóra, hogy társaival együtt állítsanak méltó emléket az egykori különleges éveknek.