Nem csak a színészeknek fárasztó a Szigligeti új darabja

„Shakespeare dús vadászmezeje minden hibbant elmének” – foglalta össze az avoni hattyú munkásságát James Joyce, írül író író. Hát igen, „Sékszpír Vilmos” papiruszra vetett életművének majd’ összes fő- és mellékalakja valamilyen testi, lelki, szellemi nyomorban mutatkozik, mintha kora Britanniájának nem lett volna rajta kívül ép és egészséges felett-, s alattvalója. Persze, lehet, épp ez volt a célja. Felnagyított célpontja a zsarnokságra, aljasságra, felsőbbrendűségre és idiotizmusra kihegyezett tintatoll-fegyverének. A Lóvátett lovagok képmutató, bárdolatlan figuráit is a csöpögősen csuda díszes röneszánsz szerelmi idea és követői kigúnyolására faragta a stratfordi bárd. Egyébiránt kitűnő jellemrajzokkal skiccelte vázlatfüzetébe műve túlzottantúl szereplőit, mindazonáltal persze, önmagában a bárgyúságtól habzó darab alapértelme remekbeszabott.

Történetében történik, miszerint Navarra királya és kísérete megfogadják, hogy életüket három évig a tanulásnak szentelik, és minden földi élvezetet, szerelmet megvonnak maguktól. És hát persze, hogy még aznap a városba érkezik a francia királylány és három udvarhölgye. És hát persze, hogy rögtön felborítják a jól kieszelt tervet. Cselszövések, esküszegések és félreértések során vezet az út a szerelembe, keresztül-kasul a rímek sűrű bozótosán. A Lóvátett lovagok egyébként Shakespeare legjátékosabb komédiája (sic erat scriptum ala Víg – a szerző).

Ennélfogva akár fogyasztható is lehetne a Szigligeti jelenkori tálalásában. Ám kissé forog az elénk szolgált szellemi táplálék fejünk tágra nyitható emésztőjében. Ennek több oka is lehet. Egyrészt az alkalmi közeg: az átépítés alatt és egyéb struktúraváltás előtt álló szolnoki teátrum egy időre az Aba-Novák Agórában vendégszerepel; a kényszerű vidéki kultúrházi érzés nem helyettesíti sem a Tisza-parti kőépület hangulatát, sem az eredeti Globe színházi miliőt. Egy másik ok lehet, hogy egyre inkább gondolkodtatva szórakoztató, mélyebb tartalmú előadásokra is vágynak a szolnoki népszínház hűséges nézői – ez a darab most nem csak a színészeknek fárasztó…

„Béláim, az Úrban! Na, akkor gondolkodjunk!” Kábé efféle rátóti intelligenciával tolja és tojja elfuserált szonettek kinyilatkoztatásával a hülyeséget a cseppet sem lovagias férfinem a műben. Miközben mindannyiuk égbeszökkenő libidója a felhőket és a díszletbokrokat veri, talán e nem látható, de reszketően látványos művészi adaptációval az írói és rendezői kéz nem mulatságossá, ellenkezőleg, szándékosan ízléstelenné silányítva a darab erősebb nemű, de gyengébb elméjű szereplőit. És hogy ne egyoldalú legyen a nemek nemtelensége: az úrhölgyek egytől egyig érdekeik miatt érdeklődnek amúgy érdektelen és becstelen eleven emberi elemek iránt.

A szereplők sokaságában nincs kit felemelni a magaskultúra kritikán felüli polcára, alulra sem szándékozok rakni senkit, hiszen színjátszóink a sékszpíri szamárvezető, valamint a hóbortos spanyol Don Armadót is alakító Molnár László-féle rendezői utasítások alapján lótnak-futnak a színpadon. Egyetlen ok az alig néhány közül a bugyuta komédia láttán annak felmentésére: az angol nemzet dalnoka akarattal utáltatta meg e felnőtt mesében felvonultatott szereplőket, s magát a társadalmi rendet a nézőivel. Ügyes eszközökkel, csúfondáros gúnyrajzokkal parodizál az avoni. De hát ettől zseni ő, amire Bereményi Géza és Cseh Tamás is zseniálisan utal az általam ezúton is meghallgatásra ajánlott bárdi énekükben: „...E kies hazában mutass nekem egy oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William!...”.