Tanulmány jelent meg a második téeszszervezés egyházi következményeiről

A megyénkben 1959-62. között lezajlott második téeszszervezés sajátos oldaláról, egyházi következményeiről szól. E jórészt feltáratlan történetről beszélgettünk a szolnoki kutatóval.

A Kádár-rendszer egyházpolitikája hogy kötődött a mezőgazdaság kollektivizálásához?

– A második téeszszervezési hullám testületileg, és papjai, lelkészei sorsán át is érintette az egyházakat. Tanulmányomban ennek menetét vizsgálom. Elsősorban megyei, de országos vonatkozásaira is figyeltem a folyamatnak. Ennek az ideológiai töltetű erőszakos modernizálási kísérletnek az emberi sorsokra gyakorolt hatása az egyházak működésére is rányomta a bélyegét. Engem az érdekelt, hogy mennyiben fogható meg ennek az egyháztörténeti hatása.

– Az egykori sajtóban emlegettek még kazlakat gyújtogató kóbor apácákat is.

– Ez még az első téeszszervezési hullám propagandafogása volt, de később sem volt felhőtlen a hatalom és az egyházak viszonya. Úgy tekintettek rájuk, mint a parasztság mögött álló múltőrző testületre. A kollektivizált parasztságot aszerint irányították, hogy a korábbi életrendjüket meghatározó egyházi ünnepeken ne vehessenek rész, de kizsigerelt munkatempójuk is a hitéletben való részvétel ellen szólt.

A téeszagitációban közreműködő ipari munkásság, helyi értelmiség, a funkcionáriusok és az ebben segédkező karhatalom a fennálló rend nyakas ellenzékét látta a parasztságban, akik szerintük a közellátási problémák és élelmiszerhiány ellenére önző módon csak maguknak termelnek. Az úgynevezett munkás-paraszt szövetség dogmája helyett így ellenük a neheztelés és a gyűlölet dominált. A magántulajdonhoz való ragaszkodás, a beléjük ivódott népi vallásosság a parasztság hagyományos konzervatív értékrendjéhez tartozott, ami eleve nehezítette az új üdvtanba való beilleszkedésüket.

– A rendszerrel együttműködő békepapi mozgalom is szemben állt a kollektivizálással?

– Nem, ők egy szűk, de ütőképes, a kollektivizálás érdekében hatékonyan tevékenykedő csoportot képviseltek. Például az általuk elmondott szentbeszédeket is igyekeztek felhasználni a marxizmus szociális tanításai és az Evangélium közötti ellentmondások elkendőzésére. Más kérdés, hogy erős rákosista öröksége megyénkben a hatalom az ő szolgálatukat sem fogadta egyértelmű helyesléssel. Összességében a pártállam a kollektivizálás során az egyházak semlegesítésére és kriminalizálására törekedett.

– Ehhez elég kifinomult eszköztáruk volt.

– Igen. Például egyházi személyeket is alkalmaztak a téeszekben. Ez általában nagycsaládos, paraszti származású református lelkészeknél, vagy családtagjaiknál sikerült, akiket a megélhetés kényszerített erre. A kollektivizálással járó hívőlétszám-csökkenés anyagilag is rosszul érintette az egyházakat, s így akarták lekötni a papot, vagy a lelkészt, hogy minél kevesebb ideje maradjon a hivatására. De tekintélyétből is veszített azzal, hogy mintegy kollégájává vált a téeszben dolgozó híveinek.

– Akkor nem volt vicc, amikor a téeszközgyűlésen úgy üdvözölték a papot, hogy „köszöntöm a klerikális reakció körünkben megjelent igen tisztelt képviselőjét, a plébános elvtársat!”

– Nem, de ebben sem volt egységes a pártállam képviselőinek nézete. Területenként támogatták vagy ellenezték az egyháziak alkalmazását. Megyénkben inkább az utóbbiról beszélhetünk, de másutt sem volt tömeges jelenség.

– Létezett-e másik oldal papi ellenállás?

– Szervezetten nem, de helyi szinten igen. Például Szekeres Imre jánoshidai plébános, aki parasztemberként eleinte rokonszenvezett a kádári szövetségi politikával, a kollektivizálás formáját nyíltan ellenezte. A Mindszenti bíboros melletti kiállásáért eleve büntetett előéletű Márk Lajos újszászi plébános pedig kijelentette, hogy bár nem agitál a téesz ellen, de ne várjanak tőle támogatást sem. Amíg az alkotmányban benne van a vallásszabadság, mindig terjeszteni fogja hívei körében az Evangéliumot. Nézete szerint ugyan a szocializmus is Isten akaratából létezik, de mint a nép büntetése. Említhetném Molnár Béla tószegi plébánost is, aki jezsuita múltjával vonta magára a rendszer haragját. Ő az egész békepapi mozgalma elvetette, mert úgy gondolta, ha egy pap belesodródik a politikába, annak mindig a tiszta Evangélium hirdetése látja a kárát.

– Fizikai retorzió érte-e őket?

– Erről nincs adat, de goromba megnyilvánulásokra tudok példákat mondani.

– Végül melyik örökség élt tovább az egyházakban? A behódolás, vagy a lelki függetlenség követése?

– Remélem azok öröksége, akik a szilárd krisztusi mérce szerint cselekedtek. Akik, főleg a reformátusok, önmagukat nem féltve akár kapát, kaszát ragadva is készek voltak a hívek után menni, hogy velük együtt dolgozva terjesszék az igét. Azt tették, amit József Attila fogalmazott meg: „az én vezérem bensőmből vezérelt.” Mert az erkölcsileg autonóm ember nem csak a fentről kapott utasítást nézi. Annak erkölcsiségét is mérlegeli.

Kutatócsoportnak is tagja a történész

Sulák Péter a szegedi Tudományegyetemen végzett történészként. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen doktorandusz. Első munkája Szigorúan ellenőrzött vallásszabadság a Jászkunságban címmel jelent meg. A most Horváth Gergely Krisztián szerkesztésében napvilágot látott kötet, melyben többek között az ő doktori pályaműve is olvasható az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és a Nemzeti Emlékezet Bizottságának közös vidéktörténeti kutatócsoportjának kiadása. Címe: Vakvágány. A szocializmus alapjainak lerakása vidéken a hosszú ötvenes években II. 1948-1962). A kutatócsoport, melynek Sulák Péter is tagja, 2014-ben jött létre azzal a céllal, hogy az erősen politika- és Budapest-centrikus történettudomány figyelmét a vidék történésére irányítsa.