Somodi Ferencet választották az év legjobb ápolójának megyénkben

– Nehezen hoztuk össze ezt az interjút az elfoglaltságai miatt. Mennyit dolgozik?

– Tizenkét és huszonnégy órában dolgozom a Szolnok Mentőállomáson mentőápolóként, emellett van úgymond egy „mellékfoglalkozásom” is: egy hónapban 3–4 nap ebédet hordok ki időseknek.

– Karitatív jelleggel?

– Igen.

– A mentőápolói munka gyerekkori álma volt, vagy később választotta ezt a szakmát?

– Ez volt az álmom gyerekként. Már az általános iskola utolsó éveiben – mikor el kellett gondolkodni a pályaválasztáson – megtetszett a szirénázó, fehér mentőautó, a Nysa, a piros zászlóval. Természetesen akkor még keveset tudtam a mentőzésről, de nagyon megfogott. Mondtam az osztályfőnökömnek és anyukámnak, hogy mentős szeretnék lenni. Anyukám támogatott, de az akkori osztályfőnököm kijelentette: soha az életben nem leszek mentős.

– Miért?

– Mert a sport volt a mindenem, és tanulni nem nagyon szerettem... (mosolyog)

– Mit sportolt?

– Ahogy akkoriban minden gyerek, fociztam. Abonyban nőttem fel, így előbb a helyi egyesületnél, majd később már csak szabadidőmben rúgtam a bőrt. Inkább ez érdekelt, mint a tankönyvek, ezért mondta az osztályfőnököm, hogy belőlem nem lesz mentős. Én pedig azonnal rávágtam: csak azért is az leszek! 1983-ban elvégeztem a ceglédi Török János Egészségügyi Szakközépiskola általános ápoló, általános asszisztens szakát, ezután két évet dolgoztam szintén Cegléden, a baleseti intenzíven. Mivel nagyon kevés volt a fizetés, és akkor már családot szerettem volna alapítani – eljött az építkezés ideje is –, otthagytam az egészségügyet.

– Elmentem az abonyi téeszbe gépkezelőnek, majd Budapestre, ahol minden lehetséges munkát elvállaltam. Ám a szívem csak visszahúzott a mentőzéshez. 1994. április 11-én jelentkeztem Szolnokra, illetve Ceglédre. A mai napig emlékszem erre a napra. Bementem a mostani irányítóközpontba, és Boros László bajtárs megkérdezte, hogy bejelentkeztem-e. Azt feleltem, hogy nem. Márpedig időpontot kell kérni – mondta ő. Erre én: jó, akkor hagyjuk egymást, nem erőltetem. Már az ajtónál jártam, amikor megállított azzal, hogy mi a végzettségem. Elmondtam, hogy általános ápoló, általános asszisztens. Majd rávágta: fel van véve! Abban az évben elvégeztem a mentő szakápolói képzést, majd a kiemelt képzést. Nagyon sokáig betegszállítással foglalkoztam, és körülbelül tíz éve dolgozom eset- és rohamkocsin.

– Vagyis éles és gyakran tragikus szituációknak is részese. Ezt mennyire volt nehéz vagy könnyű megszoknia?

– Nagyon érdekes, hogy az elejétől fogva jól tudom kezelni. A gyermekhalál viszont, mint minden embert, engem is nehezen érint. Nekem az segít a mindennapokban, hogy olyan munkát tudok végezni, amit nagyon szeretek, illetve van egy nagyon csinos és kedves feleségem, akivel a mai napig szerelmesek vagyunk egymásba. A gyerekeink és unokáink pedig még boldogabbá tesznek, ezáltal kerek az életem.

– Említette, hogy nagyon szereti a munkáját. Melyik az a része, amit a leginkább szeret benne?

– Nem nagyon tudnám megfogalmazni. Talán a segítségnyújtás. Használhatnék bármilyen hangzatos szavakat, akkor sem tudnám másképp kifejezni, minthogy szeretek segíteni az embereken.

– Mi az ön konkrét feladata a mentőautóban?

– Mentő szakápolóként az a feladatom, hogy a mentőtiszt vagy az orvos keze alá dolgozzak. Azért is én felelek, hogy minden szükséges felszerelés meglegyen a kocsiban. Olyan nem fordulhat elő, hogy ha az orvos valamit kér, nincs, nem működik vagy nem találjuk. Ez az én felelősségem.

– Nagyon sokat hallunk arról, hogy mentősöket inzultálnak. Ön keveredett már veszélyes szituációba?

– Igen. Sajnos történt már olyan, hogy kihívtak minket egy lakáshoz, de mire kiértünk, addigra a beteg elhunyt. Ennek ellenére be kellett tennünk a mentőautóba, és szirénázva elmenni onnan, mert különben ott vertek volna meg bennünket a helyszínen, hogy nem tudtunk segíteni. Olyan is történt, hogy újraélesztést végeztünk, miközben rendőri segítséget kellett kérnünk ahhoz, hogy dolgozni tudjunk. Megértem, hogy nagyon nehéz elfogadni az élettől, ha elveszítjük valamelyik szerettünket, de azt gondolom, hogy a csapat – a mentőtiszt, az orvos, a gépkocsivezető és az ápoló – mindent megtesz azért, hogy segítsen, de ezzel a viselkedéssel éppen a segítségnyújtást hátráltatják a hozzátartozók.

– Mennyire fontos ebben a szakmában a megfelelő kommunikáció? Ezt külön tanulják, vagy az évek alatt alakul ki?

– Vannak erre irányuló képzések a mentőállomáson, próbálják velünk elsajátíttatni a megfelelő kommunikációt, például egy kicsit finomítani a tárgyilagosságon. De szerintem az a fajta rögtönzés inkább az évek során alakul ki, hogy kivel, mikor, hogyan lehet vagy célszerű beszélni.

– Akkor ezek szerint jó emberismeret is kell hozzá.

– Igen, és a csapat bármelyik tagjáról legyen szó, mindenkinek azonnal fel kell tudnia mérni a helyzetet, és annak megfelelően reagálnia.

– Gondolom, sokszor azt sem tudják, hogy mire érkeznek ki.

– Előfordul, hogy amikor vonulunk, valamire számítunk, és teljesen más szituáció, környezet fogad bennünket.

– Nem lehet egy idő után belefásulni ebbe a szakmába?

– Éppen emiatt nem. Mert például két infarktusos beteg sem ugyanolyan. Más a szituáció, a beteg, a mentalitás, a környezet, minden más. Hogy tiszta lakásba érkezünk-e vagy például alig tudunk bemenni a szeméttől a fertőzésveszély miatt. Szerintem éppen a változatosság inspirálja a mentősöket, főleg ha sikerélmény is társul mindehhez.

– Van-e olyan élménye, ami kifejezetten pozitív, és szívesen emlékszik vissza rá?

– Két-három olyan embert tudok mondani, akik a sikeres újraélesztés után ma boldogan élnek. Ezek miatt az esetek miatt is mindenképpen érdemes csinálni. Vagy például, ha kimegyünk egy eszméletlen cukorbeteghez, és ott van a teljesen kétségbeesett hozzátartozója, de mi tudunk segíteni például egy egyszerű infúzióval. A hozzátartozó megnyugvása és öröme nekünk is boldogság.

– Meddig szeretné folytatni ezt a munkát?

– Ameddig bírom! (mosolyog) Ötvennégy éves vagyok. Bevallom, kicsit borúlátó vagyok ebben kérdésben, mert hiába szeretnék hatvanöt éves koromig dolgozni, Szolnokon elég sok a lift nélküli négyemeletes épület. Nehéz felszerelést cipelünk – ahogy a mentőtiszt vagy az orvos is –, és akkor a beteg lehozataláról még nem is beszéltünk.

– A napokban választották a Megye Ápolójává. Milyen érzéseket, gondolatokat ébresztett önben?

– Számomra ez egy hatalmas elismerés, nagyon jól esett. Bár nem igazán szeretem a felhajtást és a médiaszerepléseket, de a jó szó, dicséret minden embernek sokat számít. Nem feltétlen az elismerésekről, díjakról beszélek, mert ugyanúgy a betegnek is jár a tisztelet és a megbecsülés. Erre minden embernek szüksége van, így nekem is.

Névjegy: Somodi Ferenc

Foglalkozása: mentő szakápoló

Munkahelye: Szolnok Mentőállomás

Tanulmányai: Török János Egészségügyi Szakközépiskola, Cegléd (1983)

elismerés: A Megye Ápolója díj (2020)

Családi állapota: nős, két saját, két nevelt gyermek büszke édesapja, akik már két lányunokával is megajándékozták