A szovjet hadifogság poklát is megjárta a tomaji Veres János

Nem magunknak választjuk meg, hogy milyen életet tartogat számunkra a teremtő vagy a sors, nevezzük bárhogy, higgyünk bármiben. Ez amolyan örök igazság, alapvetés. Így látja ezt a közelmúltban századik életévét betöltő Veres János is, születésnapja után volt szerencsénk beszélgetni vele háborúról, hadifogságról, egymást váltó politikai rendszerekről, atyai intelmekről és magáról az ember jellemét, igazi rangját adó tisztességről, becsületről.

– Nehéz életem volt, mégsem panaszkodhatok – ragadta meg a közepén hosszú és tartalmas élettörténetét a férfi. – Fiatal koromban urasági cseléd voltam, körömmel kellett akkor kikaparni mindent. Aztán katona lettem, a fronton találtam magam, majd hadifogságba estem. Hazatértem, boldogulni próbáltam, majd meghalt a feleségem – sorolta életének főbb állomásait, meghatározó eseményeit Veres János. – Ebben aztán egyaránt volt sok jó és rossz dolog is – összegezte szűkszavúan.

Lakóhelyétől hat kilométerre járta az iskolát, Pusztatomajon. Akkoriban még egy tanító foglalkozott a gyereksereggel, volt, hogy százhúsz nebuló jutott egy pedagógusra. Eleven, rosszcsont gyerek volt, mosolyogva emlékezik vissza édesanyja nevelő mondataira.

Korán elhagyta az iskolát, mert dolgoznia kellett, így édesapja tanította otthon.

– Rossz korszakot éltünk, akkor volt a tífuszvész, háború, ráadásul sokat kellett dolgozni – idézte fel.

A második világháborúban gyorsan a keleti fronton találta magát, a második magyar hadsereget szétverő szovjet csapatokkal néztek farkasszemet. A doni katasztrófa után újból bevetették őket a háborúban, az utolsó napokig fegyverben voltak.

– Mint páncéltörő tüzér szolgáltam a fronton. Édesapám, aki megjárta az első világháborút, azt mondta nekem: Fiam, ne ajánld magad sehova, ne célozz senkire, ne add magad a nehéz helyzetekben – emlékezett vissza az atyai intelmekre.

– Igaza volt, ezt végig szem előtt is tartottam. Ott, abban az időben, a hidegben magyar ruhában, kis fegyverekkel. Ezt nem is lehet szavakkal elmesélni, meg kell élni ahhoz, hogy az ember el tudja képzelni – fogalmazott.

Két évet töltött a fronton, majd négy esztendőt szovjet hadifogságban. Kétezernél is több hadifogoly indult útnak marhavagonokban 1944 őszén. Heteket töltöttek az embertelen körülmények között, enni alig kaptak. December végén, talán karácsony első napján értek az Urál-hegységben lévő hadifogolytáborba. Tizenhárom Kunhegyes, Tomajmonostora és Abádszalók környékéről származó bajtársával vágtak neki a hosszú, emberpróbáló kényszerútnak, végül csak ketten érkeztek meg, de nem sokkal később egyedül maradt.

– Karácsonykor száraz kenyeret kaptunk, aztán hat napig semmit nem adtak. Mindezt úgy, hogy addig sem kaptunk enni, míg a marhavagonokba zsúfolva utaztunk. A vagon oldalát kapartuk, hogy enni tudjunk – elevenedtek meg szavai nyomán a borzalmas, állati körülmények.

Éveket töltött fogságban, hét tábort járt meg. Dolgozott érc-, réz-, arany-, majd sóbányában. Csak akkor léphetett újra magyar földre, mikor a negyvenes évek második felében nemzetközi egyezmény született a hadifoglyok hazaengedéséről, az utolsó között tért haza. Helytállásáért megkapta a Vaskeresztet.

A földreformok után magángazdálkodóként dolgozott, 1949-ben nősült. Az állami gazdaságban akkoriban olyan szakembereket kerestek, akik értettek a gazdálkodáshoz. Már a második évben kitüntették, összesen tizennégy elismerést kapott életében. Egy évtizedet dolgozott az állami gazdaságban, majd másfél évtizeden át volt tsz-elnök. Negyvenkét munkával töltött esztendő után, 1978-ban kérte korkedvezményes nyugdíjazását.

– Megromlott az egészségem, a szervezetem belefáradt a sok munkába, egyre többet jártam orvoshoz. Évtizedeken át nem ismertem mértéket, csak dolgoztam és dolgoztam, aminek végül meglett a böjtje – vélekedett. Emésztési problémák is gyötörték, ami a hadifogság és az akkori alultápláltság keserű mellékhatásaként jelentkezett.

– Hazatérésem után maszek voltam, jól ment a sorom. Sikerült mindent a piacra termelni, az én padlásomról nem söpörtek semmit.

Csak olyat termeltem, amit el tudtam adni a piacon. Napraforgót, tökmagot, babot, dinnyét, zöldborsót – sorolta, hozzátéve, csak cukorrépája három hold volt, jószágot pedig úgy tartott, hogy azt fényképezni lehetett.

– Összességében nem panaszkodom az életemre. Mindig megéltem, kijátszottam minden rendszert, erre is figyelmeztetett apám: ne add meg magad egy rendszernek sem, de ne is ellenkezz vele, mert annak jó vége nem lesz – ismételte feltartott ujjal édesapja szavait.

– Megfogadtam azon szavát is, hogy mindig legyek becsületes, mindig végezzem el a munkámat. Elmondhatom, hogy akármit is bíztak rám, azt a legjobb tudásom szerint megcsináltam – hangsúlyozta.

Egy zsák vetőmagot dobott a tűzre

– Tudja, mit „loptam” életemben? – tette fel a meglepő kérdést. – Egyszer kiírattam tizennyolc zsák rizs vetőmagot, de tizenkilencet küldtek helyette. Kérdeztem másnap a magtárost, nem hiányzik-e egy zsák, de nem kereste, így eltettem azt – mesélte. – Egyik este, mikor mentem haza, a feleségem éppen fűtött, mert mindig este sütött kenyeret. Megfogtam a zsákot, és behajítottam a tűzre. Meglepődve kérdezte, mit csináltál? Annyit feleltem neki, nem az enyém, nem bírtam lesni – folytatta Veres János. – Ez volt az egyetlen, hogy hozzányúltam valamihez, ami nem volt az enyém.