Az Amazonas esőerdőinek csodáit járta be a farmosi Bozóki Balázs

– Több helyszínen is bemutatta már a három hétig tartó kalandos útját. Legutóbb a Ceglédi Kaszinóban tárta élményeit a hallgatóság elé…

– Valóban. Nagy öröm számomra, hogy sokan kíváncsiak az úti beszámolómra. Tartottam már kávéházban is előadást, amely tematikus brazil kávézással volt egybekötve.

– Hogyan jutott el a brazíliai esőerdő szívébe?

– Van egy gyermekkori jó barátom, vele álmodtuk meg azt, hogy felfedezzük az Amazonas vidékét. Az utazásra tavaly nyáron került sor. Bécsből Lisszabonba, onnan pedig Brazíliába repültünk. A Pará állambeli Belém városából indultunk el az Amazonas mentén. Ez a nagyváros egyebek mellett arról nevezetes, hogy itt a folyó egy delta torkolattal ömlik az óceánba. Belémből hajóval mentünk tovább Macapába, innen taxival Maracába. A környéken egy rezervátumban túráztunk. Ezt követően menetrend szerinti buszjárattal tértünk vissza Macapába, majd az Amazonason haladva, Santarémben kötöttünk ki.

– Az „Amazonas fővárosába” is ellátogatott?

– Manausban nem jártam, a barátom azonban igen. Én korábban hazajöttem. A nagyváros meglátogatását máskorra tervezem.

– Milyen fogadtatásban volt részük? Feltételezem, sokan csodálkoztak, hogy vállalták a hosszú utat.

– Rendkívül pozitívan fogadtak bennünket a helyiek. Sajnos Brazíliával kapcsolatban az európaiaknak gyakran vannak sztereotípiáik, elsősorban az erőszakos bűncselekmények, a rablások és az utcai bűnözés miatt. Ezek viszont inkább a nagyvárosokra koncentrálódnak. Ahol mi megfordultunk – vidéki falvakban és kisváro­sokban –, az emberek mérhetetlen barátságával és vendégszeretetével találkoztunk. Emlékszem, sokszor értetlenség sugárzott az arcukról, nem tudták mire vélni, hogy az ő kicsiny falujukban miért tartózkodik két ember egy olyan országból, amelyről azt sem tudták, hogy létezik. Voltunk olyan faluban, ahol azt mondták nekünk a helyiek, hogy ott külföldi turista – tudomásuk szerint – még sosem járt. Tudni kell, hogy nem egy átlagos utazó szemléletével mentünk Brazíliába, sokkal inkább azért, hogy megismerjük az ország természeti értékeit, és a helyiek különleges kultúráját.

– Sikerült megismerniük a lakosság szokásait?

– Mindent elkövettünk azért, hogy így legyen. Olyan tömegközlekedési eszközöket használtunk, amelyeket ők, és olyan ételeket ettünk, mint ők. A legegyszerűbb büfékbe, kocsmákba is elmentünk, hogy kapcsolatba lépjünk velük. Emellett persze tanácsot is kértünk, hogy hova érdemes menni, hogy behatóbban tanulmányozhassuk a térség élővilágát. Előzetesen ugyanis nem terveztük meg az utazást, mindenről a helyszínen tájékozódtunk. Természetesen mi is szembesültünk azzal, hogy több helyen óriási a szegénység, és rosszak a körülmények. Ennek ellenére az embereknek elképesztően pozitív az életszemléletük: esténként megtelnek az utcák, az emberek táncolnak, focimeccset néznek. A tömegközlekedési eszközökön néha humoros jelenetek fordulnak elő. 

Maracá falu egy pár ezer lelkes kistelepülés egy iskolával, két kocsmával és néhány vegyesbolttal.

– A település egy nagy rezervátum határánál fekszik, amelyet szerettünk volna meglátogatni. Kinéztünk hát egy vízesést, és érdeklődtünk, hogyan közelíthetnénk meg. Azt a választ kaptuk, hogy holnap lesz egy busz, amivel el tudunk menni oda. Valóban ment is arra egy járat, de ez nem menetrend szerint közlekedett, hanem az önkormányzat által bérelt jármű volt. Felírtak bennünket is az utaslistára. Egy ünnepnap miatt ingyenesen utazhattunk, mint két „gringó” – így nevezték a külföldieket. A busszal végül elindultunk a vízeséshez, ám a jármű egyszer csak lerobbant. Ezen a jelenségen az ottaniak egyáltalán nem lepődtek meg! Elővették a busz csomagtartójából a grillsütőket és a bepácolt húsokat, és sütni kezdtek a lerobbant busz mellett, az út mentén. Nem idegeskedtek azon, hogy az ünnepi kirándulás vakvágányra futott. Ez a mentalitás mindenütt jellemző volt. Hadd mondjak egy másik tipikus példát. Amikor nevezetességeket kerestünk egy településen, volt, hogy kinyitottak nekünk egy éppen zárva tartott múzeumot, mondván, hogy Európából jött két turista, akik kíváncsiak a kulturális értékekre. Jött is mindjárt egy hölgy, aki angolul tartott idegenvezetést nekünk.

– Beszélték az ország nyelvét, a brazíliai portugált?

– Sajnos nem. Éppen ezért nehéz és olykor vicces volt a kommunikáció. Az eldugott vidékeken ugyanis kevesen beszéltek angolul. A kapcsolattartás humoros mivoltáról megosztanék egy számomra kedves esetet. Santarémben találkoztam egy fiatalemberrel, Elvissel, aki egy-másfél órás motorcsónaktúrákat szervezett az ártéri erdőkbe. Látszott rajta, hogy vérbeli helyi, ismeri az állatvilágot. Ám végül nem sikerült vele egész napos túrát szervezni, mert kibérelték őt aznapra. Megkérdeztem, nincs-e olyan ismerőse, aki elvinne piranhát horgászni. Tudott is valakit. 

Mondhatom, igen különleges embert kaptam: furcsán összetákolt kis motorcsónakkal érkezett, coca-colás üvegben hozta a benzint, és csak Google-fordítóval tudtunk vele kommunikálni. Olvasni tudott, írni nem.

– Elindultunk piranhát fogni, ami elsőre nem sikerült. Úgy döntöttünk, betérünk ebédelni egy étterembe, mely egy cölöpökön álló építmény volt. Próbáltam megmagyarázni a pincérnek, hogy tradicionális helyi ételt szeretnék kóstolni. Nem értette, hogy mit akarok. Mondogattam neki, hogy a menülapot kérem, de semmilyen reakció sem érkezett. Végül kaptam egy A/4-es lapot és egy tollat, majd hoztak egy spirálfüzetet. Erre én elmosolyodva csak annyit mondtam: csupán egy listát szeretnék az ételekről. Erre a pincér: isca? – majd elindult. (Mint kiderült, „iscának” értette a lista szót). Vártam, hogy hozza az étlapot. Ez azonban nem érkezett meg, helyette egy egzotikus étel került elém, mindenféle szósszal. Kiderült, hogy az isca a Tapajós folyó környékének hagyományos étele, ami halból és csirkéből készül. Annak köszönhettem ezt az ételt, hogy az „isca” szót félreértették a „lista” szóval.

– Fogott végül piranhát?

– Természetesen. Ebéd után megálltam horgászni a közeli stégen, és horogra akadt egy. A hal azonban leesett a horogról és ficánkolni kezdett. Megpróbáltam elkapni és lefényképezni, erre az beleharapott a tenyerembe. A helyiek nagyot derültek a jeleneten.

– A háromhetes úton milyen élőlényeket sikerült megfigyelniük?

– Utunk kezdetén azt tűztük ki célul, hogy megismerjük az Amazonas páratlan élővilágát. Ezen belül is elsősorban anakondát, kajmánt, amazonasi folyami delfint, papagájokat, tukánokat, nyílméregbékákat és madárpókokat. Tervünk részben sikerült, részben nem. Azért nem sikerült a teljes megfigyelés, mert az esőerdő java még ma is érintetlen. A dzsungelbe az ember fizikailag képtelen bejutni, annyira sűrű és áthatolhatatlan a terület. Csónakkal, egy helyi vezetővel közelítettük meg az erdő szélét, amikor arra kértem, kössünk ki, és menjünk beljebb. Ő erre azt felelte, hogy kikötni lehetetlen itt, mert több száz hektáron 10 méteres vízben áll a terület. Hiába mondtuk a vezetőnknek, hogy márpedig a közelünkben szilárd talaj van, ahol megállhatunk, ő hajthatatlannak bizonyult. Mint kiderült, neki volt igaza: a mocsaras hordalék tűnt erdei talajnak, tulajdonképpen egy úszó láp volt az egész. Nagy sikerként könyveltük el, hogy megfigyelhettük az amazonasi folyami delfint a santarémi halpiacon. Tudni kell, hogy ott az etetése idegenforgalmi látványosságnak számít.

– Meg tudták közelíteni valamiképp az ember által érintetlen erdőséget?

– Maracá környékén túrázgattunk az esőerdőben. Itt a helyiek mondták, hogy ezek úgynevezett „szekunder forestek”, ami másodlagos erdőt jelent. Ezek olyan területek, amelyek valaha már voltak emberi művelés alatt: zajlott bennük fakitermelés, miután a természet visszavette a helyszínt, a növényzet átalakult. Vannak „primer forestek” is, amelyek azonban emberemlékezet óta érintetlenek. Egy ilyenbe feltétlenül el akartam látogatni. Ez sikerült is. Egy kisboltban dolgozó eladó közölte velem, hogy az ismerőse elvinne egy túrára. Felhívta az ismerősét, leegyeztetett vele mindent. Egy 13 kilométeres kirándulást tettünk, nagyjából 10 kilométeren zuhogott az eső. Úgy, mintha megállás nélkül öntenének a nyakunkba egy vödör vizet. Jól is esett, mert egyébként meleg, fülledt arra a levegő. Jött velünk egy helyi ember is, aki jól ismerte a növényeket, tőle tudtam meg érdekességeket. Jártunk olyan lakosoknál is, akik kaucsukból különféle termékeket készítettek.

– Hogyan jutott haza?

– A repülőtereken rengeteg adminisztrációs probléma adódott, amely nagyrészt a koronavírus-járvány miatti óvintézkedéseknek köszönhető. Santarémben szálltam fel, onnan Brazíliavárosba repültem, aztán Rio de Janeiróba, majd Párizs következett. Itt szálltam fel a budapesti járatra. Visszagondolva az eseményekre, egy rendkívüli kalandon vagyok túl, amelyre egész életemben emlékezni fogok.