Időtlen beszélgetés egy 81 évesen is aktív órásmesterrel, Borzi Károllyal

Nemrégen viszont megint arra jártunk és mivel ismét nyitva volt műhelyének ajtaja, hát bekukkantottunk hozzá. És mit látunk? Megállt az idő! Borzi Károly órásmester ül a régi asztalánál, szeme előtt őskövület nagyítója, és remegésmentes kezeinek feladatra fókuszáló ujjaival tűpontosan babrál egy vekkeren. Nosza, vettük a bátorságot, és megint szóra bírtuk… Mégpedig éppen délelőtt tizenegy órakor, mikor is az összes faliórája belekezdett saját „nótájába”.

– szögezte le mihez tartás végett életfilozófiáját az idős mester.

– A nyolcvanegyedikben vagyok, s bár órás vagyok, úgy érzem, nem fog rajtam az idő. A „ketyegőm” továbbra is hibátlanul működik, ilyen tekintetben egészséges vagyok. A több évtizedes munkahelyi ártalom, a sok ülés azonban a lábaimat viselte meg. Pangás, visszerek, fáradtláb-érzés, pici fájdalom. A szemem élessége is a sasokéval vetekedik, és a kezem sem remeg. Ez a kettő fontos, hogy hibátlan legyen ehhez a mesterséghez – vélekedik.

Karcsi bácsi nem szokott panaszkodni, de most, hogy nem állnak sorban a kuncsaftok, azért elmondja bánatát.

– A hagyományos órák ideje lejárt. Ma már csak retródivatja van inkább. Nem mondom, hoznak még be tradicionális, rugós, analóg órákat, például karórákat, asztali- és faliórákat, kakukkosórákat, melyeket inkább szeretek javítgatni, mint a digitális mérőeszközöket. Ezeknek van rugójuk, meg fogaskerekük. Nagyon óvatosan kell bánni ezekkel a kis alkatrészekkel. A digitális órák szerintem csak nevében „okos” eszközök. Oly könnyedén cserélem bennük a gombelemeket, hogy hagyján. Ezekbe komputerek vannak beépítve, melyek csak egységben cserélhetőek, javítani azokat nem érdemes. No, még óraszíjakat is cserélek, ha a régiek már avittak lettek. Ilyen munkáim vannak. Van, hogy naponta meg sem állok, akad, hogy munka nélküli üres óráim is vannak – meséli.

A csak éveinek száma miatt „öreg” órásmester ezúttal is elbeszélte pályájának kezdetét.

Amikor az ötvenes évek végén tisztességesen elvégezte a nyolc elemit, a mester megszólította, hogy volna-e kedve nála dolgozni. Ő meg rávágta, hogy volna. Három évig kisinas volt, majd elhelyezkedett a Vasipari Vállalatnál, melynek volt egy órásrészlege. Hatvankét éve, 1961-től ’71-ig dolgozott ott, majd pedig Debrecenben mestervizsgát tett és kiváltotta az iparos engedélyt. Hajdani otthonától nem messze, a Koszorú utcában bérelt egy kis üzletet és maszekolt. Onnan telepedett át a jelenlegi „telephelyére”, a Baross úti tenyérnyi műhelyébe.

A hamarosan nyolcvanegy éves Borzi Károly még a mesterségen túli életéről is váltott velünk néhány szót. Mint mondja, a műhelye délelőtt kilenctől délután fél ötig tart nyitva, utána megy haza pletykafalusi házába. Gyermeke nincsen, a felesége pár éve hunyt el, így egyedül éldegél. Néhány gyümölcsfáját gondozza még a kertjében, más haszonnövénye nincsen. Ideje és ereje sincs már rájuk. Viszont éjfélig televíziózik, s leginkább a tudományos csatornákra kapcsol, mert az erőszakot, a „lövöldözős thrillereket egyáltalán nem kedveli.

Végül megfogadtuk, hogy néhány év múlva ugyanitt, munka közben találkozunk...